2020-11-25    
Név:
Jelszó:
  
Regisztráció
Fórumaink
Olvasói levelek (5)
Kiadja:
Magyar Jazzkutatási Társaság
1023 Budapest, Lukács utca 4.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358

Alapítva: 1995. január

2011 mérleg és közhasznúsági jelentés:
2011_merleg_khjel.pdf

A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

2005-05-21 • Libisch Károly
Lehetett volna…

Lehetett volna…

(Lektori jelentés egy megjelent könyvről)

Bevallom, nem túl nagy lelkesedéssel ültem neki Gonda János legújabb könyvének, a 2004.-ben megjelent Jazzvilág-nak. No nem holmi gyűlölet a téma vagy a szerző iránt, inkább némi pesszimista előfeltevés munkált bennem: Gonda előző könyveiban (1964-től kezdődően volt vagy 5) már többször feldolgozta a témát (a dzsezt!), annak elméletét és gyakorlatát; mit lehet még mindezekhez hozzátenni? De mivel átfogó tudásanyagot átadni hivatott könyv a dzsezről évek óta nem kapható hazánkban, hát belelapoztam…

Aztán első mérgemben elkezdetem keresni a könyv lektorainak nevét, adatait. Mint kiderült, ilyenek nem látták a művet - sajnos! Bár az előszóban köszönettel illetett neveknek lehet talán valami közük a kézirat elkészültéhez, azért mégsem értem a kiadó Rózsavölgyi céget, hogy egy ilyen nagyformátumú és fontos művet nem nézetett meg más szakemberekkel is! Gonda tudását, szakmai tekintélyét senki sem vitatja - és egy ilyen "átolvasó" társaságnak sem lehetetett volna ilyen célja! - , de ezáltal mindenképen elkerülhetőek lettek volna az olvasókat a mű egyenetlenségeiből, tévedéseiből, hiányosságaiból érő bosszúságok. Persze csak azon olvasóké, akik mindezeket észre is veszik! Sajnos, ők nincsenek valami sokan. Ezért gondoltam arra, hogy kéretlen lektori dohogásommal legalább pontosítási ötleteket adjak az érdekelteknek és az érdeklődőknek.

Kezdem tehát az elején. A tartalomjegyzéket átnézve egy minden tekintetben körültekintő, átfogó mű ígéretével foghatunk az olvasáshoz. A könyv szerzőjének is nyilvánvalóan ez volt a célja, ezért tényleg imponáló mennyiségű forrásanyag beépítésére került sor rendezett, áttekinthető formában. A tagolás szerint:

-Előszó

-Eredet

-Történet

-Elemzés

-Jazzélet

-Kislexikon

-Függelék

-Névmutató főfejezetekből áll a 608-oldalas mű. S a kezdő, a dzsezzel most ismerkedő olvasó/zenehallgató elvárásainak tökéletesen meg is felelhetne, hiszen olvasmányos nyelvezetével - bár olykor indokolatlan anglicizmussal megtűzdelve! - egyértelműen teljesíti a feladatát: rendszerezett ismereteket ad!

Az Eredet főfejezetben például szemléletesnek tartom a négerek (rabszolgák) Észak- és Dél-amerikai helyzetének összehasonlító ismertetését, elkülönítését. A hazai szakirodalom eddig e témával érdemben nem foglakozott. Az eltérő életminőség és vallási behatások (protestáns és katolikus) eredménye - műfajok formájában! - áttekinthetően nyomon követhető.

A Történet főfejezet elsőre szintén alapos munkának látszik: minden fő irányzat és viszonyítási pont (zenészek munkássága, időpontok) szerepel benne - látszólag! A főszereplők megemlítése mellett viszont néhány "alszereplő" talán nem a fontosságának megfelelően lett megemlítve a fejezetekben, illetve néhányan ki is maradtak. Itt még elfogadható Gonda János álláspontja: a főszereplők objektív helye mellett a terjedelmi és ízlésokokból kimaradt vagy nem eléggé súlyozott zenészek inkább csak mellékszereplők - jelenlétük hatott ugyan a dzsez fejlődésére, de a fősodor történéseit nem az ő munkásságuk alapján jegyzik. Tehát az alfejezetek tárgyalása alapján a folyamatok, stílusok elhelyezhetőek az egyetemes dzsez- és zenetörténetben. Számomra viszont a west coast és third stream irányzatok ismertetésénél mindenképpen hiányzik Chico Hamilton munkásságának felemlítése, aki - ha eredményeit tekintve talán vitatható(?) szinten! - az ötvenes évekbeli kísérletező magatartásával/felvételeivel vagy szokatlan hangszerösszeállítású zenekaraival számottevően hozzájárult a dzsez nevezett stílusainak fejlődéséhez. S most (még!) Hamilton magyar-vonatkozásairól nem is szólnék (bár egy magyar szerző Magyarországra irányuló kiadványában mindez megkerülhetetlen kell legyen! Egyébként későbbi fejezeteknél mindez valamennyire pótolva lett. Ezzel viszont a könyv egyetemessége, áttekinthetősége szenved csorbát…).

Nyugodtan olvashatunk tehát a könyvben mintegy 136 oldalt, az addig előforduló hibák, hiányosságok inkább szőrszálhasogatásnak tűnhetnek a meglévő lényegi információk mellett. Én például hiába kerestem a borbélyüzlet-dalok [barbershop-song] leírását a könyvben; vagy Charlie Mingus munkásságának ismertetéskor Gonda emlegeti (többek közt) budapesti produkcióját (129. oldal). Kíváncsi lettem volna rá, hogy mikor járt itt a művész… Az 1960-tájára datált Free jazz alfejezet előtt viszont szükség lett volna egy rövid kitérőt beiktatni! Az ugyanis a könyv egyik alaphibája (amit ugyan nem hibaként, de tényszerűen Gonda is közöl a 250. oldalon): "a jazz története nagyjában-egészében az amerikai jazz története." Én ezt úgy egészíteném ki, hogy nagyjából 1960-ig tarható is lehet ez az álláspont! Történeti tény viszont, hogy - Django Reinhardt és Stephane Grappelly korábbi amerikai ismertsége és népszerűsége után - az ötvenes évek közepétől megindultak az európai zenészek csoportjai Amerikába, először természetesen és főleg csak tanulni, később letelepedni is. Tehát a szabad-dzsez stílus tárgyalása előtt adni kellett volna egy olyasféle, de bővebb/alaposabb áttekintést a nemzetközi dzsezhelyzetről/fejlődésről, mint ami a 250. oldalon kezdődő A jazz elterjedése a világon. Európai jazz fejezet első négy oldala. Mert a szabad-dzsezt a nemzetközi összefüggések/nevek ismertetése, kölcsönös egymásra-hatásuk feltárása nélkül ismertetni egyenesen félrevezetés (még akkor is, ha a tendenciák, "iskolák" még mindig túlnyomó részt Amerikából indulnak is el!!! - S még egy apróság: a gitáros Zoller Attila évekkel előbb játszott hangszerén ebben a stílusban, mint az amerikaiak!!). Ha csak e stílus amerikai vezéregyéniségeinek európai (és japáni) zenészekkel való együttműködését nézzük, oldalakat lehetne pluszban írni. Gonda János is kitér - bár periférikusan! - e problémára egy bekezdésben Don Cherry munkásságának ismertetésénél (143. oldal). Csak nála - a fentebb említett történeti áttekintés elmaradása miatt a nevek "a levegőben lógnak" azaz a semmiből kerülnek képbe. E fejezetben szerepel egy erősen vitatható mondat is (kiemelve, 138. oldal): "A free jazz nem káosz, hanem az a zene, amelyet Ornette Coleman, Don Cherry, Archie Shepp, Pharoah Sanders, élete utolsó szakaszában Coltrane és a többi nagy muzsikus játszott." Ebből a mondatból két következtetés vonható le:

  • csak ezek a zenészek játszottak a stílusban,

  • a többi nagy muzsikus is mind ezt a stílust részesítette előnyben.

Könnyen belátható, hogy nem csak nagy muzsikusok és nem csak a felsorolt nevek játszottak szabad-dzsezt, sőt, a nagyok közül a többség meg se próbálta! Hallott már valaki pl. Louis Armstrong ilyen tevékenységéről (pedig ő igazán nagy muzsikus volt!)?

Néha a homályos, pontatlan fogalmazás miatt akadhatunk fenn: "Coleman kompozíciói ugyanolyan radikális szelleműek, mint játéka, szerzeményei azonban hamarább találnak visszahangra." (140. oldal). Nem igazán értem, kivel, mivel hasonlítja össze a szerző Coleman kompozícióit. Mellékesen még: én a 144. oldalon kezdődő Coltrane-bekezdéseket a művész munkásságát ismertető fejezetnél tárgyaltam volna, s itt csak tendenciózus utalás kellene.

Még két probléma kifejtése kívánkozik ide: a főfejezetben nem lett igazán kihangsúlyozva az etno-folk (rossz kereskedelmi kifejezéssel: a világzenei) hatás a dzsezben. Tudjuk, az eleinte megbújva jelen lévő népi elemek - ez esetben az afro-amerikai és ír-angol kötödéstől eltérő nációk zenéje - a bít/rak [beat/rock] hatására (is!) szinte robbanásszerűen jelentek meg a dzseztörténet folyamában a 70-es évek elején. Ennek társadalmi/szociológiai részével talán nem igazán foglalkozik érdemben a könyv (bár az országok szerinti dzsezélet bemutatásakor mindezekre történik felületes utalás)! S ami szarvashiba: az etno-folk dzsez első jelentős hulláma: a latin-dzsez 60-as évekbeli megjelenése egyszerűen kimaradt a könyvből!! Miért? Hiszen majd minden harmadik amerikai dzsezzenész alkotott latin darabot vagy lemezt 1962-65-ben, illetve akkor indult meg a kubai és Dél-amerikai zenészek/zenék inváziója az Államok piacára. Azt pedig csak halkan jegyzem meg, hogy hogy a Lecuona Cuban Boys már a ’30-as években népszerű lett az Államokban (és Európában, Kolumbiában is). Ernesto Lecuona El Manicero című szerzeményét még Louis Armstrong is lemezrejátszotta, vagy mintegy 20 évvel később 1953-ban Dizzy Gillespie tette ugyanezt a Siboney-vel. Igaz viszont, hogy ekkor még ez lehetett periférikus esemény is…

A szabad-dzsez bemutatása után következnek a Történet főfejezet gyenge oldalai; kezdve a 70-es évek irányzatainak még tűrhető színvonala után a dzsezrak (és fúziós irányzatok) néhány melléfogásán át a 90-es évekre ígért összefoglaló esetleges, adathiányos, koncepciótlan bezárásáig. De menjünk sorba!

A hetvenes évek főbb irányzatai-alfejezetben kerül megemlítésre először Charles Lloyd neve (Keith Jarrett munkásságának bemutatása kapcsán!). A nevénél fennálló csúsztatássorozat egyszerűen megengedhetetlen egy ilyen műnél (154. oldal). Gonda azt írja Lloyd első, tehát előzmények nélküli megemlítésénél: "Lloyd, miután rövidebb ideig Adderleyvel játszott, 1965-ben önálló együttest alakított, amelyben Jarrett mellett Jack DeJohnette és Cecil McBee (bőgő) szerepelt. A kvartett igen gyorsan világhírre tett szert." Az idézett mondatokban ugyan minden igaz, de csak egy kicsit! A kérdéses rész általam megírva így hangozhatna: Lloyd a Chico Hamilton-együttes tagjaként kezdett 1960. táján ismertté válni, ahol 1961-től állandó partnere lett a gitáros Szabó Gábor is. Lloyd, mivel egy idő után energiáinak egy részét nem kötötte le a Hamilton-féle zenekar, 1964-ben mellékállásban az Adderley-hatos tagja lett egy 3-hónapos turné és két lemez erejéig, illetve megalakította saját négyesét Szabóval, a dobos Anthony Williamsszel és a bőgős Ron Carterrel. 1965-ben Lloyd szakít Hamiltonnal, illetve egy szovjet és Kelet-európai turné reményében - amit Szabó a sok elfoglaltsága, továbbá talán jogos félelme a szocialista rendszer miatt nem vállalt! - átszervezi együttesét, amelybe Jarrett mellett Jack DeJohnette (dobok) és Cecil McBee (bőgő) került. Lényegesen árnyaltabb a téma megközelítése így!

A dzsez-rak és fúziós zene tárgyalásával eljutottunk könyv első, problémásabban feldolgozott fejezetéhez. Erre a fejezetre három dolog nyomra rá bélyegét:

  • a már korábban említett latin-dzsez feldolgozásának a hiánya,

  • a szerző bít/rak témakörben meglévő ismereteinek nem kellő mélysége és a műfajjal kapcsolatos előítélete,

  • a már korábban hiányolt nemzetközi kitekintés elmaradása.

Mindezek a stílus kialakulásánál és fejlődésénél mondottak összefüggéseinek feltárását, megértését és megérthetőségét befolyásolják. Akárhogy nézzük: az eddig folyamatosan olvasható könyv e fejezetét csak előre/hátraolvasva lehet megérteni, az előzményekből nem. (Persze úgynevezett passzív olvasás esetén; amikor az olvasó a benne felmerült kérdésekre nem keres választ és csak egyszerűen túlovassa a kérdéses részt, ez nem okoz problémát!). Gonda János mindjárt a fejezet elején olyan dolgokat állít, amelyeknek "fele-sem-igaz". Hivatkozik a Beatles, Rolling Stones lázadó, korai, friss energikus hangú számaira, melyek a hagyományos tánczene és a fennálló társadalmi rend elleni lázadást képviselik. Valóban voltak ilyenek is. De a zene nyelvezetének kialakulását inkább az a szociológiai igény hívta életre, hogy a fiatalok fogyasztói rétegének szánt/létrehozott első zenei stílus (rakenrol) távolságtartó, mesterséges érzelmi töltésű, olykor bugyuta zenéjét felváltsa egy olyan, amely már nem kívülről fejti ki hatását, hanem az "én is így gondolom/érzem, és így játszanám" típusú érzést adja hallgatóinak! Tehát a zenészek a hallgatóságban is jelenlévő önkifejezés igényét valósították meg úgy, hogy a fiatalok azt érezték: ők is fölmehetnének a színpadra, mert ők is ugyanígy éreznek! De nem mentek fel (a pank kialakulása után ténylegesen is felmentek…)! A polgári prüdéria gúnyolása mellett viszont majd’ minden zenekar megírta a maga szentimentális dolgait, csak kissé frissebb nyelvezettel és hangvétellel.… És a Gonda által deklaráltak is jelen voltak: a produktumok 4-5 %-ában. A korai Bob Dylan, Joan Baez és Donovan nyíltan politizáló dalai (protest songjai) pedig ugyan tömegeket mozgattak meg, de ezek azért a bít/rak műfaj periférikus eseményei voltak, ha ugyan egyáltalán e műformához sorolhatóak (szerintem: nem!!). Donovan 1967. tájára amúgy is véglegesen átnyergelt a bít hippi-vonalára (és zenekar kísérte, akárcsak Dylant).

Még mindig a 157. oldal furcsaságaihoz: a műfaj (bít/rak) Gonda szerint megdöbbentő gyorsasággal kommercializálódott. Szerintem a ~14 év, ami alatt ez a főáramokkal megtörtént, nem nevezhető megdöbbentő gyorsaságnak (a pank esetében viszont ez a folyamat valóban alig tartott 2 évig, de ekkorra a lemezgyárak már "résen voltak"). Néhány sorral lejjebb a szerző maga is tíz évre teszi ezt a rövid időt! S itt kilóg a lóláb: más a mérce az általa preferált dzsezben, illetve a számára nem igazán elfogadott bít/rak esetében. Mintha a west coast vagy a third stream tartott volna tíz évig…

Gonda János ezen az oldalon mintha elfelejtené a zenetörténetet összefüggéseiben vizsgálni. A bít/rak műfaj polarizálódásáról ezen az oldalon szinte nem is vesz tudomást (később, a 163.-on viszont megemlíti!). Ha szerzőnk a műfaj kommercializálódása okát az üzlet betörésében látja: igaza van! A pénz ugyanis mintegy 3 év alatt beette magát a bít minden szegmensébe. Ennek eredménye lett, hogy 1976-ra a műfaj főáramát a diszkózene jelentette: ezt fogyasztották a legtöbben. A piac az önkifejezés igényét háttérbe szorította. De ne felejtkezzünk el 3 másik hatásról sem:

- a zene önkifejezési lehetőségeiként 1965-66-ra kialakultak bít/rak színpadi/koncert irányzatai: a progresszív, a tudattágításos, a földalatti, az elektro és a klasszikus/műzenei; 1970-re pedig a mára már erősen elüzletiesedett metál-zenék. (az előbbi csoportot Gonda János ugyan megemlíti - eléggé felületesen: évszám nélkül a 162-163. oldalon).

- a dzsezbít és az átmeneti [crossover] zenei irányzatok is ~1965-re megszülettek - Gonda erről is teljesen elfelejtkezett!! -, hogy előkészítsék a talajt a mára fúziós-nak is nevezett, 1969-táján már létező dzsez-rak irányzatnak.

- a piac kitágulásának, a pénz/üzlet helyzetbe-kerülésének óriási pozitívuma lett, hogy lettek - mert lehettek! - igényes zenei megnyilvánulások, óriási produkciók, melyeknél csak a zenei minőség számított, a bekerülési összeg nem (lásd Gondánál is: Pink Floyd, E-L-P, Yes stb. - 163. oldal). S ez utóbbiak lefutása is még évekig tartott…

Gonda János arról sem és később sem vesz tudomást, hogy a bít/pop/rak mára már tényleg elsekélyesedett irányzatai mellett ma is számottevő értékes produkció születik, melyet a médiamogulok bölcsen elhallgatnak a szélesebb közönség előtt. A következményként megkjelenő elsekélyesedett közigényt pedig már ismerhetjük…

Még mindig a 157. oldal tévedéseihez: Gonda szerint a "társadalomból való kivonulás", a "nagy család" és a kommunák hippi-eszméjével folytatódott a műfaj megszelídülése. Itt megint árnyaltabban kell fogalmazni: a kivonulás nem csak megszelídülést, de kívülállást és tényleges zenei (és esetenként szociális) kivonulást is eredményezett. Elég talán, ha csak az Amon Düül II., Kraan, Guru Guru, Magma stb. zenekarokat említem; a kaliforniai Grateful Dead vagy Jefferson Airplane hozzáállására a megszelídülés jelző viszont talált!

Gonda azt írja: "a jazzrock az egymástól műfajilag is távolálló free- és rockzene hanyatlása következtében született meg." Sajnálom, de a rak visszábbszorulása és a dzsezrak kialakulása között van vagy 15 év eltérés, és a szabad-dzsez is ~1980-ig nagyjából jól futott! Továbbá a frí ellentételezéseként született átmeneti, latin-dzsez és dzsezbít stílusok a dzsez populárisabb vonulatának az igényeként már 1962-65-ben megjelentek Amerikában. Chico Hamilton, Charles Lloyd, Szabó Gábor, Gary McFarland, Wes Montgomery, Kenny Burrell stb. tevékenysége iránytmutató e témában (is). Vagy az angol blúzrak, bít-ritmenblúz és a dzsezbít is kialakult 1966-ra, s mint előzmény, mindenképpen fontos a Miles Davis nevéhez köthető dzsez-rak/rak-dzsez robbanáshoz!

Az is túlzó megállapítása a könyvnek, hogy a "beat énekre jellemző, rekedtes, kiabálós technika pedig kétség kívül a néger shoutból származik." Itt én csak annyit fűznék hozzá, hogy a rekedtes-kiabálós énekekre ez valóban igaz lehet. Viszont ez csak a keletkezett művek egész kis százalékára igaz! Elemezzünk csak egy Pink Floyd, Gentle Giant, Van der Graaf generator, Byrds, Yes stb. számot!… Nincs tehát egyetemesen jellemző bít-ének, legfeljebb az egyes stílusokhoz/irányzatokhoz köthetően alakultak ki különféle énekstílusok (de például néhány pank és metál irányzatokban is meglehetősen kiabálnak!).

A könyv olvasását legközelebb 3 oldal után, a 161. oldalon kell megszakítanunk! Itt már nyilvánvalóvá válik, pontosabban hiányzik az, hogy nem volt olvasható nemzetközi összefoglaló eddig. Most vagy előbbre olvasunk, vagy tudomásul vesszük, hogy a Weather Report, a Mahavishnu zenekar összetételének megismerésekor, a Shakti bemutatásakor, vagy a bolgár Milcho Leviev-re való hivatkozáskor nem tudunk még semmit a nemzetközi zenészgárda származási területeinek dzseztörténetéből (Sajnos, később is csak igen hézagos lesz a könyvből meríthető tudásanyagunk - de erről majd ott!). Kik ezek az emberek és hogy kerültek ide? Mellékesen a Shakti azért annál jelentősebb formáció volt, minthogy a tagok nevei - legalább a később jelentős karriert befutott zenészek - inkognitóban maradjanak…

Vitatkozok (163. oldal): a Cream feloszlásával nem gyengül számottevően a blúz-hatás Angliában! Gondoljunk csak a Taste, John Mayall, Mick Abrahams, a Spooky Tooth stb. munkásságára… És a blúz-rakot nem váltja fel a meditatív hangvétel, hanem melléfejlődik (a stílusok polarizálósásával). A városi ritmenblúz ugyanis más egyebekkel együtt a bít műfaj egyik őse volt, ebből lett a blúz-rak stb.…

Azt sem értem, hogy miért sorolja G.J. a Who együttest a progresszív csapatok közé. Én minimum vagy 100 zenekart felemlítenék, mielőtt egyáltalán ez az együttes képbe-kerülhetne… (163. oldal) A magyar Omega is csinált néhány progresszív irányultságú számot, mégsem emlegetik a progresszívek között. (Bár ez alól is van kivétel, mert egy mexikói progresszív-rak lexikon őket német progresszív zenekarként tartja számon!). S az összességében igencsak langyoska Stevie Wonder mint Ray Charles méltó utódja… Hmm!

Zavaró számomra az, ahogy Gonda a crossover kifejezést használja. Azon kívül, hogy magát az ilyen néven befutott irányzatot meg sem említi(!), felesleges anglicizmusában egyszer a kortárs műzene és a dzsez közötti irányzatot (168. oldal), illetve máskor a szabadzene egyik hajtását nevezi így (176. oldal).

Gonda János a dzsez-rak irányzatról csendesen megjegyzi (164. oldal): "hogy a jazz más területein születtek már ennél maradandóbb zenei értékek is." Itt igazat adok a szerzőnek, csak nem értem, mért kell ezt megjegyeznie. Az egész fejezet arról szól, hogy megpróbálja helyretenni az irányzatot (mint ahogy a szvint, vagy a nyugati-parti dzsezt is tette!). Az irányzatnak megvan a maga zenetörténeti helye és közönsége, illetve az mindig rossz dolog, ha csak egyfajta zenét fogyasztunk. Mindennek meg kell találni a megfelelő arányát. Nyugodtan azt is hozzátehette volna: és vannak gyengébb dszezirányzatok is! Na és?!

Joe Pass-nevénél én mindenképpen hozzátenném a szabad-dzsez irányzat-megjelölést is (171. oldal), mivel ő és Zoller Attila (akinek neve csak hátrébb, a hangszereseknél kerül először megemlítésre - ne értem miért!) igencsak húzós gitármuzsikát produkáltak itt is!

172. oldal: Keith Jarrett Lloyd második kvartettjének lett a tagja (lásd fentebb!)

Számomra az is minősít egy írásművet, hogy az olyan kereskedelmi kifejezést, mint világzene; mennyire veszi komolyan. Gonda János sajnos bedőlt (175. oldal): improvizatív világzenéről, mint zenei irányzatról beszél. Kár…

Gonda János a bít/rak műfajjal szembeni elfogultsága megint előkerült 176. o.): egy fesztivál kapcsán mindenkit megnevez (olykor számomra ismeretlen muzsikusokat is), de nevenincs csapat a fellépő "psychedelikus rockegyüttes". Legalább a történeti hűség számítana valamit…

A Történet főfejezet utolsó része az 1991. és 2000. közötti időszakot éves bontásban taglalja. Hogy miért? Számomra nem derült ki. Viszont ez időszak feldolgozása tele van esetleges információkkal, olykor pitiáner események felemlítésével, következetlenségekkel. Örülök a "fiak", azaz a zenészek családja téma megemlítésének (191. oldal), csak éppen azt nem értem, miért éppen az 1996-os évben került ez sorra (tudhatjuk, néhány muzsikusnak nagy családja van, s azok egy része bekerült a zeneiparba!). Azon kívül, hogy eléggé kevesen szerepelnek benne, és azok is "csak" amerikaiak. Elnézést, de a dzsezvilág nem csak Amerika… Érdekes lenne néhány összefüggés és családi kapcsolat megismerése… Vagy az évenként taglalt aktuális zenészhalálok. Előbb miért nem foglalkozott vele átfogóan? Pedig volt elég esemény (Szabó Gábortól Wes Montgomeryn át Gary McFarlandig stb.)!

Az 1991-es évnél olvashatunk először a könyvben a latin-hatásról. Felhívnám a szerző és az olvasók figyelmét arra, hogy ez a zenei hatás a 30-as évek elején kezdődött (lásd fentebb!), és nem 1991-ben. Azt sem értem, hogy a latin-dzsez Gondánál még itt sem kerül megemlítésre, viszont az 1992-es évnél beugrik a klezmer-dzsez mint kategória. Miért különb az utóbbi az előbbinél (ami Gondánál említésre sem méltatandó!!) és a 80-as évek elejétől már számottevő eseményt produkáló klezmer miért csak itt szerepel először? Azt már csak halkan kérdezem meg, hogy dzsez-e ez egyáltalán, vagy melyik stílusát sorolja G. J. a dzsez kategóriájába?

És a kérdések csak tovább sorjáznak (a teljesség igénye nélkül):

  • az 1934-es születésű és az 50-es években induló, jelentős életművet alkotó Steve Lacy munkásságát miért épp 1997-nél intézi el Gonda néhány semmitmondó sorral?

  • Ugyanezt kérdezhetném Benny Wallace kapcsán is 1999-ből (195. oldal).

  • Béla Fleck sem olyan jelentős muzsikus, hogy nagyon emlegetni kellene (mikor tudjuk, legalább 100 nála jelentősebb név nem szerepelt eddig a könyv lapjain!).

Ennyi finomítás után Egy aránylag jól áttekinthető és összefogott főfejezet következik: A muzsikus és hangszere. A fejezetben a kimaradt nevek felemlegetése helyett (nem részletezem: egy bizonyos szinten túl ez a szerző előjoga!) inkább néhány megjegyzés:

  • Stan Getz munkásságánál végre Gonda János is megemlíti a latin-dzsezt, bár csak a műfaj- és stílusneveknél nála már bevált kiemelés nélkül (218. oldal).

  • A jelentősebb gitárosok taglalása nagyon esetleges. Szabó Gábornál meg kellett volna említeni azt is, hogy ő volt a latin-rak egyik első megalkotója: már 1965-ben készült vele ilyen felvétel (Chico Hamiltonnál). És bizonyos Carlos Santana őt hallva döntött e stílus mellet 1967-ben… (Santana egyébként a dzsez-rak-oldalakon is megemlítésre került, s ott sem lett bemutatva ez a fontos tény!)

  • Szabó Gáborral kapcsolatban kikerülhetetlen az átmeneti [crossover] irányzat megemlítése, melyben ő is tevékenyen részt vett (mint ahogy Wes Montgomery is, vagy később George Benson stb.!). A könyv evvel is adósunk maradt…

  • Az is Gonda szemellenzősségét bizonyítja, hogy olyan nagyformátumú alkotók, mint a Párizsban élő Seffer József, vagy a németországi Dudás Lajos és Peter Brötzmann, a norvég Jan Garbarek és Terje Rypdal stb. csak a könyv nemzeti részénél szerepelnek, és a hangszeresek felsorolásakor kimaradtak! Aki nem amerikai az nem is jelentős Gondánál, és csak az olyan "hiányhangszereknél" veszi be őket a hangszeresek közé, mint a vibrafon, hegedű, harmonika, vagy ha életük nagy részét Amerikában töltötték (mint pl. Szabó és Zoller, stb., de köztük is szelektál, mert például Sadao Watanabe nem fért bele)!

A Történet főfejezet következő fejezete A jazz elterjedése a világon. Európai jazz címet viseli. (Mint fentebb említettem: e fejezet első négy oldalát nem itt, hanem a Free jazz alfejezet előtt tárgyalnám). Mindjárt az első bekezdésben két olyan állítás szerepel, ami egy komoly szakmai könyvben nem állja meg helyét. A dzsez története és az amerikai dzsez története a szakma egy része (szerintem nagyobb része) szerint különböző. Gonda szerint "nagyjából-egészében" ugyanaz!! Ez körülbelül ugyanolyan csúsztatás, mint amikor a múlt században a nyugati világ kisajátította magának például a művészet stb. meghatározást: csak az a művészet, ami a vezető gazdasági hatalmak területén keletkezett. A keleti blokkban nincsen művészet stb.… Ez ugyan így nem volt deklarálva (vagy legalább is: nem gyakran volt), de mindenképpen ezt sulykolták a köztudatba. Pedig mindössze csak nem volt a nyugati piac része. De Kovács Margit, Barcsay Jenő, Kokas Ignác, vagy Szabados György stb. azért alkotott…

Az sem állja meg a helyét, hogy Amerikában tűntek fel a műfaj legnagyobb művészei és együttesei. Hallott már Gonda János Zoller Attiláról, Jan Garberekről, Jean-Luc Pontyról vagy Django Reinhardtról stb.? Persze, hogy hallott. De akkor miért nem vesz, róluk súlyuknak megfelelően, tudomást?

Az én értesüléseim szerint az Európára rázúduló első dzsezzene nem a szvin volt. Már az első világháború előtt is voltak szórványhatások, de az amerikaiak hadbalépésével a megszállt területekre a dzsez is eljutott. Majd a modern táncok divatja (boszton stb.) után, a hangosfilmmel egyidőben és általa (is) az emlegetett szvin is megérkezett. S akkor már tényleg zúdult. Nem véletlen, hogy Hitlerék kikeltek ellene… De Molnár Antal már ezelőtt megírta könyvét (1927.), Seiber Mátyás már 1928-ban dzsezt tanított Frankfurtban, vagy akár Reinitz Béla dzsez-mjuzikelje (Harlem, 1930.) és dzsez-szerű darabjai, vagy még korábbról Debussy és Stravinsky ilyen zenéi mind a szvin-invázió előtt voltak…

A 253. oldalon aztán Gondának sikerült minden illúziót szétoszlatni a "Napjainkban is Amerikában játsszák a legjobb jazzt."-mondattal. Könyörgöm: még az igazán kiváló szakemberek sem mernek olyan kijelentést tenni, hogy legjobb… Lehet, hogy van néhány (sok!) jó banda és szólista Amerikában, de ebben az évezredben, amit én a Dresch együttestől hallottam, azt nem könnyen múlja felül bármi (szubjektíve!). Más megközelítésben: én, akinek módom volt megismerni Garbarek, Stańko, Csekaszin, Szabados, Seffer, Szelevényi stb. muzsikáját, nem merném ilyen kijelentésre ragadtatni magam (objektíve!).

Aztán elkezdődik az országonkénti dzsezélet bemutatása. E fejezet kijavításához többet kellene leírni, mint a jelenleg megjelent oldalakon olvasható (3-4szeresét!!). Ezért erre nem vállalkozhatok. Inkább némi, a leírtakba rejlő érdekességekre hívnám fel a figyelmet. Észre kellett vennem például, hogy Gonda dzseztörténetében a hiányosan felsorolt nevek mellett nincsenek - vagy csak ritkásan vannak! - évszámok. Ha valaki ezen országok bármelyikéről meg akar tudni valamit, akkor ne ezeket az oldalakat olvassa el, hanem valami mást (ez nem a reklám helye!). Már Anglia bemutatása is kissé "darabos", mert például nem derül ki az, hogy az első dzsezemlékek mikortól datálódtak, és mégis mi történt ~1960. előtt Angliában (vagy talán Nagy-Britanniában?). A szerző ugyanis elsőként a 60-as évek tradicionális zenekarait említi…

Franciaország esetében sincs több évszám, de legalább megtudunk néhány eseményt a 20-as és 30-as évekből. És megismerünk néhány nevet… Seffer József szerepe is fontosabb, mint ahogy Gonda megítéli (256. oldal). Egyébként pedig e lapokon csak annyit tudunk meg róla, hogy zenéjében "a magyar folklór is felfedezhető". Mintha Bartókról csak annyi szerepelne egy zenetörténetben (mivel a műzenét nem a magyarok találták fel!!!): szerzeményei mellett foglalkozik népzenével, és néha zongorázik is…

Németország tárgyalása 2,5 oldalon, két évmeghatározás beiktatásával jelent meg!! Már elnézést!… S nevek esetlegességei mellett nem igazán derül ki a német dzsez súlya a világban (szerintem van ilyen!).

A kisebb európai dzseznemzetekhez inkább nem szólnék hozzá: Gondához hasonlóan én sem tudnék átfogó képet alkotni róluk. Vannak viszont néhányan az országban, akik segíthettek volna…

A volt szocialista tábor országainak bemutatásakor Gonda nagyon melléfogott. Ugyanis míg a tőkés világ lemezeit csak ritkásan lehetett nálunk kapni, a KGST-országok megjelent anyagait ugyan néha szintén kerülő utakon, de legalább elfogadható áron meg lehetett szerezni; továbbá rendszeresen jöttek az együttesek, szólisták is… Érdekes módon Csehszlovákia, Lengyelország, a Szovjetunió és bizonyos mértékig Kelet-Németország is adott ki dzseztörténeti lemezeket, így viszonylag könnyem lehetett volna ezeket forrásanyagként (is) felhasználni. A megjelent könyv alapján megállapítható: Gonda nem ezt tette. Nála például a lengyel dzsez gyakorlatilag a hatvanas évek végénél és Krzysztof Komeda nevével kezdődik. Ha ez igaz, akkor hogyan lehetséges, hogy már 1961-ben adtak ki a Jazz Jamboree-n készült felvételeket. Az évszámokkal és nevekkel bajban lévő szerző egyébként akkor is félretájékoztat, amikor igazat mond. Például a már 20 éve működű String Connection együttest és vezetőjét Krzesimir Debski hegedűst az "otthoni lanyha jazzélet" szereplőjének titulálni még a sokat látott olvasónak is erős! Mintha a nevezett zenészcsoport valami harmadrendű helyi nagyság lenne!!! Persze, a mai dzsezélet lehet ott lanyha, de a nevezettek világszínvonalú produktumokkal szerepelnek benne!

Csehszlovákia, Csehország, Szlovákia. Gondánál csak az 1968-as év a biztos. De hogy ki, mikor, kivel… továbbra is rejtve maradt. Sőt! A szétválás utáni állapothoz elvártam volna, hogy valamennyire elkülöníti a szerző az egyes országok muzsikusait. Vagy szólhatott volna az újakról is. Erre például a szlovák dzsezantológiák is segítséget adhattak volna!

Jugoszlávia, Románia, Bulgária… Használhatatlanok. Csak Romániához: a dobos Gondi Ernő nevét Gonda románosan írja, holott Gondi a hetvenes-évekbeli magyarnyelvű publikációival, dzseztörténeti cikksorozatával eléggé bizonyította magyarságát nekünk. Gondának nem?! A nemzetközileg is jólismert Eugen Cicero-t pedig Gonda meg sem említi…

Szovjetunió, Oroszország, utódállamok. Információ a Gondánál megszokott kevésnél is kevesebb. S ha átlapozzuk az évszámnélküli történetet… Ganyelinék feltűnését a peresztrojkával összekötni pedig egyenesen tudatlanság (megjegyzem: 1979-ban, azaz a peresztrojka előtt Bulgáriában vásároltam hanglemezt Ganyelinékkel…). Azonkívül: Jereván (Örményország fővárosa) Gonda könyvében Oroszországnál szerepel. Ugyanis az utódállamok meg sem említődnek!

Japán (272. oldal). Itt sem derül ki, mióta létezik náluk dzsez (sőt! történetileg semmi nem derül ki!). Levegőben lógó neveket ismerhetünk meg…

S akik még egyáltalán szóba kerülnek: Ausztrália, Dél-Afrika, Brazília, Argentína. Egy bekezdés, összesen 10 sorral…

…és India, vagy Kuba? Mindkettő jelentős hatást fejtett ki a dzsezre. Hol van mindez összefoglalva. Pege Aladár talán egy olyan fesztiválon (Jazz Yatra) nyert díjat, melyet olyan országban rendeztek, ahol nem játszanak dzsezt? Vagy a Lecuona Cuban Boys a múlt század 30-as éveiben nem játszott dzsezt (szerintem a műsoruk egy része oda sorolható)? A Karibi-szigetek vagy Mexikó nem fejtett ki semmilyen hatást? Mit kezdjek az olyan szakkifejezésekkel, mint szamba-dzsez, texasz-szvin, eurodzsez, raga-dzsez stb.? Kérdéseim egy részére persze én sem ismerem a választ. Ezért vennék meg egy ilyen drága, összefoglaló művet…

A Magyar jazzélet címet viselő fejezet lehetett volna akár jó is, hiszen a szerzőnek minden lehetőség adott volt, hogy a témát és a forrásanyagokat jól körbejárva alapos áttekintést adjon. Nem tette meg: hát lelke rajta! Persze a megfelelő arányok kialakítása a szerző előjoga, de az elméleti tisztázás egy ilyen kiadványnak kötelessége. Gonda János próbálkozik is vele (273. oldal), de számomra érvei nem meggyőzőek. Ismerve a másik oldal legszéle érvrendszerét is: az igazság valahol a kettő álláspont között van.

Mindjárt a "tisztázás" egy erősen vitatható mondata a korai magyar dzsez és dzsezes tánczene szétválasztásához: "Egyébként is, jóval több, mint fél évszázad eltelte után a műfaji besorolásnak nincs különösebb jelentősége." Mármint hogy kinek és miért? Éppenhogy mostanra érett meg a helyzet, azaz az összefüggések szabad feltárása után végre meg kellene a zenetudománynak tenni azokat a lépéseket, amiket eddig elmulasztott! Amelyekkel egzaktul; az összehasonlító zenetörténet és zeneesztétika, zeneszociológia és információelmélet eszközeinek felhasználásával, a dzsez és tánczene kapcsolatrendszerét ismertetve, az azonosságok és a különbségek definiálása után az egyes hangzó művek (és kottakiadványok) helyét, műfaját, stílusát meghatározni! Dolgozzanak egy kicsit a zenetudorok!! És igenis pontosan be kell határolni, hogy az adott "kétperiódusnyi hot szóló" csak üres bravúr, véletlen beszüremlés vagy tudatos dzsezhatás miatt szólalt meg az adott körülmények között. Tisztelt Gonda úr: ettől zenetörténet a zenetörténet…

275. oldal: Kókai Rezső elméleti munkásságának ismertetésénél nem ártott volna megjegyezni, hogy Kókai 1938.-táján szórakozóhelyeken dzsezt zongorázott.

Gonda János téved, amikor a Metró-klubban készült felvételekről ír (277. oldal). A felvételeket Ernie Nagy, az amerikai nagykövetség kultúrattaséja szervezte élvonalbeli magyar zenekaroknak 1956. tavaszán. Ezeket 1956. novemberében, a Magyar Forradalom elbukása után játszotta le Willis Conover (a szereplő muzsikusok megnevezése nélkül). Bővebben: Libisch Károly Feketére festve (Szabó Gábor életének bio-diszkográfiája) c. kötetében!

Mikor volt az említett Savoy-összejövetel (277. oldal) vagy a Bartók-termi dzsezest (278. oldal)? És a Garay és Qualiton együttesek koncertje (u.o.)?

Gonda írja: "Külön szólunk a nemrég elhunyt Tomsits Rudolf kvartettjéről…" Könyörgöm: mikor halt meg??! Évszám, tanár úr!

Simon Géza Gábor munkásságával kapcsolatban (286. oldal) én a szerzőnél árnyaltabban fogalmaznék. Vitájuk számomra eldönthetetlen, mert a szerző az aránytalanságok felemlegetésén túl semmi - semmi! - kézzelfogható érvvel, névvel stb. nem szolgál, így az egész csak a levegőben lóg! A "Magyar jazzlemezek 1912-1984" című kiadvánnyal kapcsolatosan pedig Gonda Jánosnak nincs igaza: Egy ilyen kiadványnak - ami főleg statisztika, nem pedig művészet/műfajtörténet vagy esztétika! - minden olyan kiadvánnyal foglalkoznia kell, ami az adott műfajjal kapcsolatban lehet! A tényleges kutatáshoz csak így jutunk használható alapanyaghoz. Azután az esztéták, kritikusok és egyéb tudorok dolga kideríteni, hogy az adott zenemű pontosan milyen szempontok szerint és hova sorolható!! Van, ami csak zenetörténeti jelentőségű, más zeneszociológiailag is stimmel, a harmadik pedig értékes dzsez is stb.!! A diszkográfia lényege viszont: Minden olyan elem benne van, ami egy ilyen, átfogó feldolgozáshoz és kutatáshoz használható. Lehet kérem használni! A Gonda-elvárásnak megfelelőt pedig - gyakorló kutatóként is mondom! - nem lehetne! Mert például a -"A magyar jazz- és tánczenei lemezek" kiadvány legalább négyszeresére bővített adathalmaz lenne, melyben a dzsez témakörébe tartozó anyagok egyszerűen elsikkadnának. Mint kutató, azért - más szempontból - szívesen forgatnék egy ilyet is… Mellékesen megjegyzem: a könyvnek készült egy bővebb, átfogóbb változata is: 1905-1994-ig. Esetleg szívesen vennék egy pontos stílusmeghatározások szerint csoportosítottat is…

Nem jól emlékszik a szerző a Magyar Jazzkutatási Társaság alakulására sem (vagy nem akar emlékezni?). Kezdetben mindnyájan a Magyar Jazz Szövetség Kritikusi és Kutatási Szekciója tagjaként tevékenykedtünk. Rendszeres ülésrenddel és munkatervvel működtünk. A tervekben, melyet a dzsezszövetség vezetősége is ismert és jóváhagyott, szerepelt egy pont: a magyar hanghordozók rendszeres, közös meghallgatása és év végén a legjobbak kiválasztása (Túri Gábor volt ennek az élharcosa!). Lényeg: a lemezmeghallgatások után a szekció tagjai nyilvános ülésen, titkos szavazással megválasztották az év lemezeit. Erről a szekció szóvivője (akkor a külföldi diplomáciai szolgálatra szegődött Túri Gábor helyett Simon Géza Gábor) azonnal hivatalosan tájékoztatta a jelen lévő újságírókat. Emiatt a szövetség akkori elnöke - Gonda János -, aki egyetlen szekcióülést vagy lemezmeghallgatást sem méltatott figyelmére, megsértődött, mondván a háta mögött szuszmákol a szekció. Ezek után javasolta a kiváló szervező Gál Gábor: "Ne szarrágózzunk itt minden pitiségen: alakítsunk önálló dzsezkutatási társaságot!" Mintegy hatan azt mondtuk: jó! Ő megvizsgálta a jogi lehetőségeket, kidolgozta az alapszabály-tervezetet, összehívta az alapító ülést, majd 10 fővel megalakítottuk a Magyar Jazzkutatási Társaságot. Elnöknek pedig Simon Géza Gábort választottuk. 1992-ben. Ehhez képest Gondánál (évszám nélkül) "Simon alakította a társaságot…"

288. oldal: A Bohém és Hot Jazz együttesek tárgyalásánál differenciáltabban kellett volna fogalmazni! Mindkét csoportnak voltak ugyanis fesztiválszereplései és fesztiváldíjai. Sacramentoban viszont csak egyikük játszott! Mikor is?…

289. oldal: Binder Károlynál illett volna megemlíteni zenész-kapcsolatait (John Tshicai, Berndt Köppen, Ecker Koltermann, Ramesh Shotham, vagy a Pangea). Szabados György neve mellé pedig Anthony Braxton illik…

Említi Gonda az énekeseket is: akikről nem hallunk semmit, azok hova tűntek (Miklkósi, Maróti, Mixtai stb.)?

295. oldal: Elnézést, de a könyv elején G. J. a progresszív dzsez stílust bemutatta, és pl. Kenton és Raeburn munkásságához kötötte. Mit keres itt Zoller Attila? Nem free-t akart itt mondani? Lejjebb: "(Szabó Gábor…) intenzíven foglalkozott az indiai zenével is: szitáron is játszott." Gonda megint téved: Szabó a menedzserek kifejezett utasítására készített ilyen jellegű felvételeket, szitáron nem szeretett játszani. Egy lemezen például Bill Plummer szerepelt vele szitáron - ő ott gitározott!

Gárdonyi László munkássága mellet ismét a kérdőjel, mikor és melyik zongorista-versenyre gondol Gonda? Csak tippelek: Kalisz…

297. oldal: magyar kiadású dzsezújságok ismertetése: Gonda nem teljesen alapos, míg ugyanis a MaJazz és Jazz Papír lapokat számontartja (tudtommal 1-1 szám jelent meg belőlük), a 4 nyomtatott és 3 CD-ROM formátumú, azaz összesen 7 számot megért Jazzkutatás neki egy mondatot sem ért meg!

298. oldal: feltétlenül jó, hogy Gonda János foglalkozik a magyarországi cigány dzsez ismertetésével.

Akiket viszont hiányolok a magyar dzsez ismertetésénél: az ötvenes években vidéken működött egy big band (Miskolcon). Talán érdemes lett volna megemlíteni. Mint ahogy az Argényi zenekart is! Az viszont egyszerűen felháborító, hogy az etno-dzsez kategóriába is besorolható, 16 önálló albumot kiadó Szabó Sándor (és zenekarai) egyszerűen kimaradt a magyar dzsez ismertetésekor. Ő dzsezklubok népszerűségi szavazásán gitár kategóriában első helyezett is volt a 80-as évek elején! De érdekes! Gonda a dzsezklubmozgalmat sem preferálta könyvében…

Az Elemzés főfejezet újból Gonda nevéhez méltóan magas színvonalú. Amit hiányolok: elbírt volna még ez egy-két dzsez-rak és latin-dzsez elemzést is (meg sok egyebet még, amit ez a könyvterjedelem viszont már nem bírt volna el!).

A Jazzélet főfejezet Muzsikus és társadalom fejezete (406. oldal): kicsit "erősnek" érzem Gonda kijelentését a 30-as évek dszezével kapcsolatosan: "Swing-zene szól a televíziós showműsorokban…" Már bocsánat, de a televízió ekkor még csak igen kezdetleges, kísérleti stádiumban volt…

415. oldal: zavaros bekezdés a stúdiókoncertekről: Gonda szerint ebben az esetben lemezről hangzik fel a zene… Én úgy tudom, hogy amiről a szerző beszél, azt play back-nek nevezik és nem stúdiókoncertnek.

443. oldal: Gonda sokszor ismétel a könyvben. Ezen az oldalon már harmadszorra tudjuk meg, hogy a Szovjetunió hogyan nem engedte a művészek be és kiáramlását: "…nyugati muzsikusokat pedig alig engedtek be az országba." Ehhez képest a Lloyd-kvartett még lemezt is készített Moszkvában (1966.) stb.

A Társművészetek fejezet hiányossága, hogy talán itt kellett volna megemlíteni a spirituáléktól eltérő alapokon megkomponált szakrális műveket, azaz a különféle indíttatású dzsezmiséket. Mivel én is ~10-ről tudok (nem számoltam össze őket), biztosan nem egyedi eseményekről van szó… Például a Benkó együttes is készített egyet.

464. oldal: bevallom, nagyon feleslegesnek érzem azt a részt a könyvben, amely arról tájékoztat, hogy milyen televíziós műsorokat láthat a polgár Amerikában. Ennyi erővel Dél-Afrika vagy Argentína műsorait is tárgyalhatná a szerző…

467. oldal: kimaradt a felsorolásból, hogy a Nemzetközi Jazzkutatási Társaságnak tagja a Magyar Jazzkutatási Társaság is! Gonda Jánosnak amúgy is szelektív a memóriája: ami nem az ő bábáskodásával született, arról hajlamos elfelejtkezni. Mint a Magyar Blues Társaságról, vagy a Kecskeméti Jazz Alapítványról - hogy csak a könyvből kifelejtődött jelentősebb magyar szervezeteket említsem!

474. oldal: Gonda Simonnal szemben megint a ködszurkálás eszközével élt: vagdalkozik, tények nélkül. Bevallom, továbbra sem értem, hogy miért? S ha már a könyveknél tartunk: Ajánlom Gonda úr figyelmébe a Simon Géza Gábor által összeállított Magyar Jazzbibliográfiát! Annak tanulmányozása után nem fordulhatna elő, hogy a szerző elfelejt a magyar dzsez szempontjából fontos műveket könyvében megemlíteni!

A könyv végén találhatjuk a könyvben foglaltak kiegészítését szolgáló hangzóanyagok tételes összefoglalását (Diszkográfia). Mint már többször kijelentettem: elfogadom a szerző szubjektív válogatását, ahol ez nem megy a tartalom rovására! Elvégre ez az ő könyve. Azt is elfogadom, hogy a szűkre szabott terjedelem miatt esetlegességekkel találkozhatunk. Nem könnyíti a válogatást-végző helyzetét az sem, hogy a lemezek a történelem során esetleg már a harmadik hanghordozón (legújabban sugárlemezeken: CD, DVD, CD-ROM) jelennek meg. Ezek után megdöbbenéssel olvastam a volt szocialista országok lemezismertetőit: a harminc évvel ezelőtt lezárt válogatás teljesen véletlenszerű választás, megtűzdelve az amerikai albumok cseh licenszanyagaival. A zenekaroknak nem a jellemző, vagy legjobb albumai listázódtak, hanem mondjuk az 1972. év egy napján a Népköztársaság útja hanglemezboltjaiban éppen kapható lemezek… A mintegy 300-tételes lengyel anyagot 7, a cseheket 11, Jugoszláviát 2, Romániát 1, a Szovjetuniót 0 - azaz nulla! - lemez reprezentálja!!!? Vicc ez?! Az amerikai/történeti diszkográfia (gyakorlatilag az előző könyvből) nagyjából használható, bár a Szabó Gábor, Seffer József vagy Zoller Attila lemezeit felsoroló résztől nekem mindig összeszorul a szívem… Hiába kerestem viszont Szabó Sándor, Major Balázs vagy Szelevényi Ákos nevét, kiadott lemezeit. Soroljam még?

A könyv végét bibliográfia (és névmutató) zárja. A bibliográfiáról már fentebb írtam: vannak hiányai.

Évekkel ezelőtt Gonda János engem is tanított, s egyik könyvemnek egyik lektora volt. Akkor én még csak a magyarban akkor használatos jazz/dszessz szóalakok fonetikailag helyes és a magyar nyelv szabályainak megfelelő toldalékolhatási alakjára találtam rá a dzsez szóalakban. Akkor ő, negatív lehetőségként vetette fel az ebben az írásomban is alkalmazott fonetikus átírások használatát. Az ötlet tőle származik! Már könyvemet is így fejeztem be, és azóta csak így írok. Írok senkit nem érdeklő stílusokról, sehol nem hallható zenekarokról, sohasem népszerű művészekről: kissé irritáló nyelvezettel. És nosztalgiával gondolok Gonda tanár úrra, akitől könyvein, előadásain, zenéjén keresztül sokat tanultam. Aki ezt a könyvet is meg tudta volna írni, jobban is. Lehetett volna ez a könyv egy életmű csúcsa is: felépítése, elgondolása predesztinálta erre. Mégsem lett. Egy ekkora és ilyen sokirányú ismereteket feltételező mű megalkotása ugyanis mára már nem egyszemélyes feladat. Ezt Gonda János és kiadója nem vette figyelembe. S ha valaki sokallja az én rövidke dohogásomat, akkor annak javaslom, hogy a könyv egyes fejezeteit lektoráltassa le a nálam sokkal jobb szakemberekkel, az egyes részterületek tudoraival is. Biztos vagyok benne, hogy minimum háromszor ennyit össze fognak írni…

2004. november 13. Libisch Károly