Gonda János: Jazzvilág
Rózsavölgyi és Társa 2004.
Nem könnyű megfejteni, hogy a nagyközönségnek, vagy a szűk szakmának szánta Gonda János ezt a munkáját, ilyen és hasonló mondatokat olvasva: "Általánosságban elmondható, hogy a korai bluesban igen gyakori az I-IV-I lépés és a plagális kadencia." Egyébként pedig, nehéz tárgyilagosnak maradni olyan könyvről szólva, amelynek szerzőjére nem hatnak érvek. Ellenérv helyett elutasítás, elhallgatás, vagy "összemosás" Gonda válasza a kutatások olyan újabb eredményeire, amelyek pl. a századforduló "archaikus" dzsesszére, vagy az európai muzsika dzsesszre gyakorolt hatására vonatkoznak. Ami pedig különösen bántó, az a magyar dzsessz egyes előadóiról való "megfeledkezés".
A szocialista érában, 1965-ben Gonda János az elsők közt jelentethetett meg könyvet a dzsesszről. A vasfüggöny innenső oldalán az "imperialista métely" első számú terjesztője akkoriban a rádió volt: a korrekt tájékozódás komoly nehézségekbe ütközött. Egy-egy témára (stílusra stb.) való rálátás lehetetlennek bizonyult. Ebben a helyzetben persze, a
dzsesszbarát hálás lehetett minden információért akkor is, ha azok nem voltak pontosak, megbízhatóak. 1979-re, mire Gonda János átdolgozta a könyvét, megjelentek import dzsesszlemezek a hazai kereskedelmi forgalomban, felfokozva a műfaj iránti érdeklődést. A hazai közönségnek azonban továbbra sem maradt esélye belelátni a dzsessz berkeiben zajló folyamatokba.
Mára - szerencsére - gyökeresen megváltozott a helyzet. Több-kevesebb utánajárással minden elérhető, hozzáférhető. A piacok megnyíltak,
cédén szinte mindent (újra)kiadtak. Az Internet pedig megfejelte az egészet a maga hihetetlen lehetőségeivel. A dzsesszvilág tehát hobbi-szinten is elérhető közelségbe került!
Gonda János ezt a tényt mintha figyelmen kívül hagyta volna: ugyanabban a szellemben írta tovább a könyvét, mint a pártállami időkben, amikor a "messziről jövő" dzsesszről
majdhogynem azt mondott, amit akart. A 608 oldalas "Jazzvilág" valamennyi hiányosságának felsorolása terjedelmi okok miatt nem lehetséges. Azokkal foglalkoznék csak, amelyek mellett végképp nem tudok szó nélkül elmenni.
A "Jazzrock" fejezet (amelyben Al DiMeola egyetlen bekezdést sem "érdemelt") pl. hemzseg a dezinformáló túlzásoktól és téves következtetésektől. A hetvenes évek rockjáról ezt írja Gonda: "…a lemeztársaságok, koncertügynökségek és menedzserek ömlesztve adagolják a nagyjából ugyanarra a kaptafára húzható, sematikus rockzenét, amely tíz év alatt teljesen elvesztette korábbi friss, energikus, lázadó és tiltakozó hangját…" Mi volt ez az időszak, ha nem a legtermékenyebb, számtalan stílusirányzatot kibontakoztató korszaka a rockzenének? Ami pedig a lázadást illeti: a punkoktól nagyobb lázadókat keresve sem találunk a rockban, márpedig az ő mozgalmuk születése szintén a hetvenes évekre tehető.
Aztán, egy másik mondat ugyanebből a fejezetből. "Jól megfigyelhető, hogy az ún. progresszív rockegyüttesek - például a Pink Floyd és a Who - sokkal közelebb állnak a free zenéhez, annak jellegzetes effektusaihoz, mint a hagyományos jazzhez." Nos, az, hogy a Who egyáltalán progresszív rockzenekar-e, erősen vitatható, de e két banda vonatkozásában a free-t felemlegetni, vitán felül badarság.
A magyar dzsesszéletet bemutató, helyenként - finoman szólva - megkérdőjelezhető fejezetében Gonda említésre sem méltatja világjáró gitárosunkat, Szabó Sándort, aki számos lemezt jelentetett meg külföldön is. Szabó "bűne" az lehet, hogy nem volt hajlandó elvégezni a dzsessztanszakot - Gonda igazgatása idején.
Nem járt sokkal jobban az Amerikában jelentős karriert futott magyar gitáros, Szabó Gábor sem. Gonda minden valószínűség szerint figyelmen kívül hagyta a kiváló Szabó Gábor-kutató, egykori kollégánk, Libisch Károly Szabóról írott könyvét, aminek következtében az egyenetlen színvonalú életmű szinte legérdektelenebb darabjai kerültek - mintegy ajánlásként - Gonda szelektív diszkográfiájába.
"… úgy gondolom, szükség van egy olyan átfogó szakkönyvre, amely a jazzel eddigi történetéhez és mai jelentőségéhez méltó módon foglalkozik." - mondja Gonda János, könyve előszavában. A megállapítás a "Jazzvilág" megjelenését követően vált igazán érvényessé. A kérdés csak az, hogy ki fogja azt a könyvet megírni?
A szóban forgott munkát pedig csakis a kezdőknek ajánlhatom: jobb híján, és fenntartásokkal. Azzal, hogy ne érjék be annyi infóval, amennyit itt találnak. Keressenek, kutassanak bátran! Ne higgyék el, hogy akiről Gonda nem ír, nincs is.
Rockinform - 2004. június, Olasz Sándor |