2020-09-22    
Név:
Jelszó:
  
Regisztráció
Fórumaink
Olvasói levelek (5)
Kiadja:
Magyar Jazzkutatási Társaság
1023 Budapest, Lukács utca 4.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358

Alapítva: 1995. január

2011 mérleg és közhasznúsági jelentés:
2011_merleg_khjel.pdf

A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

1979-03-12 • Szeverényi Erzsébet
A MAGYARORSZÁGI JAZZ TÖRTÉNETÉNEK
A MAGYARORSZÁGI JAZZ TÖRTÉNETÉNEK KULTÚRPOLITIKAI VONATKOZÁSAI. 1945-1958 Ha a két világháború közötti Magyarországnak a jazz-hez való viszonyát - Gonda János szavaival élve - ismerkedési stádiumnak nevezzük, akkor a felszabadulás tól a hatvanas évek beköszöntéséig terjedő periódusra a megtagadási stádium illik leginkább, ezért ez azért is sajnálatos, mert a jazz nemzetközi áramlatában ebben az időszakban igen fontos, a jazz további fejlődését meghatározó változások zajlottak. Olyan változások, melyek forradalmi módon megújították a jazzt dallami, ritmikai és harmóniai tekintetben egyaránt; amelyekre Ross Russel, a korai bop felvételek legismertebb pruducere azt mondta: "ez a lázadás zenéje: lázadás a big band-ek, a hangszerelők, a vertikális harmóniák, a nyúlós ritmusok, a Tin Pan Alley - vagyis általában a kommercializált zene ellen" (The Be-bop Era; N.Y. 1965. RCA Victor LPV 519. V.S.). Itthon a negyvenes évek végén is alig találunk olyan írást, amely kísérletet tesz a jazz körüli félreértések tisztázására. Ilyen kivételnek tekintjük Pál Sándor rövid tanulmányát, amelyben ismerteti a jazz eredetét, emlékeztetve az "Afrika - négerek - rabszolgaság - New Orleans" vonulatra. Kár, hogy a szükségesnél kevesebb helyet szentel a tánczene és a jazz közötti különbségre. "A jazz ma már nem csak tánzene, hanem új irány, új stílus" - írja, de hogy milyen új irány, milyen új stílus, ezzel adós marad. Így aztán "a jazz is népzene? afrikai eredetű amerikai népzene" definíciója szemet szúr Kókai Rezsőnek, aki válaszában vitatja, hogy a jazz csupán néger népzene volna és részletesen elemzi a jazz és a zenei romantika kapcsolatát, miszerint a jazz "felfogta és magába zárta a zenei romantikának az úgynevezett komoly zene számára elértéktelenedett kincses- és kelléktárát", melyet a néger spirituálék szentimentalizmusában a jazz "epedő és vágy-dalaiban", e zene improvizatív jellegében és "sajátos ametrikájában" tart kimutathatónak, valamint a "színhatásokra való tudatos és hangsúlyozott törekvésben" és "a belső szólamok buja kromatikájá"-ban. (Akkor írja ezt Kókai, amikor a modern jazz - Dizzy Gillespie, Charlie Parker, Lucky Thompson, Miles Davis és a többiek felvételeivel - lerakta névjegyét a jazz nemzetközi színterén.) A fenti két íráson kívül mindössze egyetlen tanulmány foglalkozik a jazz-el amely általános vonatkozásait teikintve lehetett volna egy, a jazz-t alaposabban elemző írás alapja. Ezután azonban a jazz közel tizenöt évig már csak mint "kísérőjelenség" szerepel zenei életünkben. A népi demokratikus forradalom győzelme után hazánkban is megfogalmazták a szocialista építés fő feladatait, melynek fontos részeként szerepelt a kulturális forradalom végrehajtása, ezen belül pedig az az - alapjában kétségtelenül helyes - szándék, hogy az örökölt polgári tartalmú és felépítésű kultúrális életet szocializálják, illetve hogy kiszűrjék az ún. "konzum-művészet termékeit". A személyi kultusz dogmatizmusa azonban mindinkább érezhetővé vált művészeti életünkben is. Az új társadalmi berendezkedés ideológiájával összeegyeztethetetlennek tartotta és nem tűrt meg egyetlen nyugati, vagy nyugatinak beállított művészeti irányzatot sem. A tisztogatáskor a jazz is a "burzsoá", "kozmopolita", "formalista" és dekadens" minősítést kapta. Így például a szórakoztató zene nélkülözni volt kénytelen a szvingnek és tánczenére valójában jótékony hatását. Ekkoriban kerültek pellengérre a "Szving Tónik", akik már nem csak egyszerűen a szvingeléssel, hanem az amerikai imperializmus ideológiájával fertőzött emberek típusai. Szórakoztatózenének népi-nemzeti jellegének erősítésére megszülettek a pentaton táncdalok, melyeknek szerzői aligha ismerték magát a népzenét. Minthogy tánczenénk színvonala továbbra is igen alacsony maradt, 1950. november 30-án a Magyar Rádió Tánczenekara bemutatót tartott a Magyar Zeneművészek Szövetsége könnyűzenei szakosztályának rendezésében, melyet először a helyszínen, majd az Új Zenei Szemle hasábjain élénk vita követett. ezek a viták és hozzászólások minden alkalommal foglalkoztak a ún. jazz-kérdéssel is. Tették pedig mindezt a jazz-el való ismeretségük teljes hiányában, illetve a jazz jelentésének teljes félreértésével - egyre jobban súlyosbítva annak hazai helyzetét. Tamássy Zdenkó pédául a magyar tánczene és az "amerikai jazz" kapcsolatát elemezve úgy vélte, hogy "dolgozó népünk szeme kinyílt", "meglátták az amerikai jazz igazi arcát", de igényük más, s ennek kielégítésére "az amerikai jazz őrült vonaglása, beteges idegessége nem alkalmas". A magyar tánczeneszerzők és szövegírók munkaközössége - Boileau-Despréaux nyomán - megalkotta a magyar tánczene recepjét: "1. A dallam vezetőszerepe (szemben az amerikai jazz-ben uralkodó ritmusorgiákkal. 2. Egyszerű, világos harmonizálás (szemben az amerikai jazz formalista kakofóniá-jával). 3. Optimizmus (szemben az amerikai jazz pesszimista légkörével). 4. Mai életünkkel foglalkozó, értelmes szöveg (szemben az amerikai jazz erotikus, gyakran idiotisztikus szövegeivel.)" Ezekben az években művészi színvonal és esztétikai elvek háttérbe szorulnak - az ideológia elsődleges. Azok az alkotások, melyek a vezetés szerint a megfelelő ideológiát tükrözik, előlegezett bizalmat és támogatást élveznek, mondván "az új kísérletek még nem tökéletesek", de szerzőink "kitartó munkával meg fogják oldani feladatukat". A torzult ideológia idővel azokat is a hatása alá vonja, akik régebben érdeklődéssel fordultak a jazz felé. Maróthy János például - aki 1948-ban pontosan határozta meg a jazz legfontosabb paramétereit - 1953-ban "swing és be-bop görcsös rángatódzásá"-ban az "amerikai imperializmus világuralmi törekvéseinek egyik megnyilvánulásá"-t látja. Mivel megoldás továbbra sem született, egyre tart az eszmecsere a folyóiratok hasábjain. Ilyen például 1954-ben, az irodalmi pesszimizmus létjogosultságáról folyó vita nyomán megjelent írás-sorozat, melyben G. Horváth Zoltán, Kerekes János, Vitányi Iván, Szenes Iván és Ujfalussy József mondta el véleményét, utóbbi találóan jegyezve meg: "előadóművészeink, a tánczenekarok tagjai és vezetői tétovázva keresik a kiutat közönségünk igényeinek és a hivatalos szervek tilalmainak Scyllája és Charybdise között". Még ebben az évben több intézkedést hoznak: - egyes vendéglátóipari üzemekben a tánczenekarokat népizenekarok váltják föl; - a megszüntetett Budapesti Műsoriroda helyett létrehozzák a Budapesti Népi- és Tánczenei Központot, melynek lektorálása alapján a Népművelési Minisztérium engedélyezi az új magyar táncdalokat. A "pentatonikus tánczene" már a múlté. Kritika tárgyává teszik a nyugati tánzenével kapcsolatos korábbi nézeteket. Nyitnak, de Irving Berlin és Jerome Kern, Lehár Ferenc és Kálmán Imre felé. a kérdésre pedig - lehet-e improvizálni vagy sem - megszületik az itélet: ízléses variáció megengedett, de "az az eléggé elterjedt módszer, amely négy-öt refraint egymásután 'kever', amelynél a hallgató még a végén sem tudja meg, mi volt az eredeti szám, az eredeti cél és értelem elhomályosodása miatt ízlésbeli eltévelyedésnek minősítendő" Tudomásul kell vennünk, hogy a jazztörténet e "legújabb korában" már régen - a swing-korszak lezárulásával - megtörtént az egységes jazz-zenei világnyelv szétválása tánc- és szórakoztató-zenére, illetve az időközben pódium-művészetek közéemelkedő jazz-re, nálunk e két irányba tartó fejlődés utóbbi ágát tekintve teljes volt az információhiány. (A jazz = Vico Torriani képlet tömegkommunikációnkban és köznyelvünkben még hosszú évekig - 1961-ben is - általánosan használt.) Mindezek ellenére voltak olyanok, elsősorban néhány magasabb ízlésű szórakoztató-zenész, akik minden tilalom ellenére - nyugati rádióadások rendszeres hallgatásával és nyugat-ról behozott hanglemezek segítségével - folyamatosan bővítették jazz-ismereteiket, zenészek lévén azonnal a gyakorlatban is kipróbálva az új hangzásokat, új ritmusokat. Rendszeres összejöveteleket tartottak magánlakásokon vagy egyikük-másikuk munkahelyén (presszókban, bárokban, szállodai éttermekben) záróra után. 1957-től a jam session-ok már több - félig-meddig nyilvános - helyszínen zajlottak, nyilvávosan a Savoy kávéházban három, az Astória szálló bárjában és az Újságíró Klubban egy-egy alkalommal. (Szórakozóhelyek szívesen adtak helyt jam sessionnak, mert a résztvevő muzsikusok ingyen játszottak, a fogyasztás pedig megnőtt.) Retorzióként 1958-ban a Rádió, Könnyűzenei Híradójában "kiszerkesztette" ezeket az összejöveteleket, ostorozva az ott elhangzott modern jazzt. Ugyanebben az évben a Fővárosi Tanács Kultúrális Osztályának referense leállította a további bemutatókat és az V. kerületi Bíróság - engedély nélküli műsor-tartás címén 500 Ft. pénzbírsággal sújtotta az Astória Szállodát. A sorozatos fiaskó után a jazzkedvelők visszabújtak csigaházaikba, ismét zárt ajtók mögött folytatva a muzsikálást. A hivatalos elismertetésre 1962-ig kellett várni, ekkor alakult meg az Ifjúsági Jazz-klub a Dália presszó helyiségeiben Kertész Kornél vezetésével. Zenetudományi dolgozatok 1979