Simon Géza Gábor: Mindhalálig gitár
Talán a fiatalabbak közül néhányan nem is tudták, ki az a Zoller Attila, akiről a Magyar Rádió tehetségkutató versenyét elnevezték, amit a gitárosoknak hirdettek meg. Most itt az alkalom, hogy bepótolják a lemaradást! Akik pedig tisztelték és szerették a művészt, mert hallották koncerten játszani, vagy gyűjteményükben a kölcsön nem adható kategóriába tartoznak a lemezei, most nyomon követhetik egy életpálya különös történetét. A szerző Simon Géza Gábor jócskán tartogat meglepetéseket!
Hiszen a kötete jó három évtizedig készült. A magyar jazz legnagyobb keresgélője boltok poros polcait kutatta végig, archívumok mélyére ásott, régi lapokat böngészett végig, koncertplakátokat rendszerezett, hogy aztán elénk tegye eredeti foglalkozásának megfelelő mérnöki precizitással a talált tényeket. A hiátusok kipótlásához pedig hosszas beszélgetéseket folytatott Zoller Attilával a Déli pályaudvar restijében, a helyszínt a művész javasolta neki.
Mit prezentál a kötet? Azt ígéri, hogy bemutatja a zenész pályafutását, a komponistát és előadóművészt, a technikai újító tevékenységet és legendás Vernonban teremtett iskolája históriáját. Zoller pályáját évről évre kísérhetjük nyomon, ami néhol túlzásnak tűnik, s csak a szerző olthatatlan precíz adatoló természete lehet rá a magyarázat. De Simon Géza Gábor már csak ilyen. Elmeséli a magyar gyökereket, a német sikereket és az amerikai időszakot. Ha egy koncertturnén változott a zenészek összetétele, itt nyomára bukkanunk. Ha egy lemezborítón érdekes kommentárt találnánk, itt meg foglyuk lelni. Ha egy dalt több verzióban rögzítettek, a kötetben valamennyit fel fogjuk fedezni. De azt is, ha egy felvételnek nem lehet már nyomára bukkanni. Sőt a kiadatlan, de rögzített változatok is szerepelnek. Ha tévéfelvétel készült vagy rádió közvetítette az eseményt itt említésre kerül.
Ámulhatunk a zenész sokoldalúságán, aki játszott swinget benny Goodman-nel, bebop-ot, és freejazzt Ornette Coleman-nel, karibi jazzt akkor, mikor még talán nem is volt külön Grammy-kategória, sőt ethnojazzt akkor, mikor ilyen még "nem is létezett". A zenésztársak között pedig csak találomra szemlézve felbukkanik Kagerer, Kleinschuster, Herbie Mann, Hancock, Don Friedman, Peacock, Ron Carter, George Mraz. A szerzőtől persze nem lévén zenész, ne várjunk fejtegetéseket az összhangzattanról és improvizációs elvekről. Ezt diplomatikusan a szakemberekre, szakírókra és zenészekre bízza. Az idézetek nagyon érdekesek. Tanulságos ötlet az un. "vaktesztek" beillesztése is, mikor nevezetes zenészeknek úgy kell véleményt mondania a lejátszott muzsikáról, hogy nem árulják el nekik, ki mit játszik. (Persze azért gyakran rájönnek.)
S eközben megismerhetünk egy szimpatikus egyéniséget is a maga erényeivel és hibáival. Az azért sokatmondó, hogy milyen listát böngészhetünk át, ha felütjük a könyvet annál a nevezetes 1997-es koncertnél, mikor megünnepelték az Amerikai Gitár Múzeumban az 50 éves pályafutását. Mert olyan közreműködőkre bukkanhatunk a már említetteken kívül, mint Sonny Rollins, Joe Zawinul, Mike Sterne, Abercombie, Benson, Lee Konitz. Itt jegyzem meg, hogy a szövegbe rejtett jazz-zenész lexikont talán szerencsésebb lett volna a kötet végére tenni. A CD-melléklet viszont kiváló ötlet, hiszen így az olvasás közben hallhatjuk is azt, amiről mesélnek a szereplők.
Mikor a gitárosoknak hirdetett tehetségkutató végén ünnepélyes gálát rendeztek a szervezők, egy igazi világsztárt szerettek volna szerződtetni. S hogy Pat Metheny elvállalta a fellépést, az annak köszönhető, hogy valaha ő is Zoller-tanítvány volt pályája kezdetén, s most ezzel a gesztussal tisztelgett mestere emléke előtt. Egy brilliáns koncerttel.
A zenében legjobbnak titulálni valakit, ahogy a szerző teszi a borítón nyilván polémiákat kiváltva ezúttal is, mindig egy kicsit esetleges vállalkozás. De hogy Zoller Attila abba az elitbe tartozik, akiket a nagyvilágban is jól ismernek és elismernek, az vitán felül áll. Ezért a róla szóló kötetet is el kell helyeznünk a gyűjteményünkbe. |