2020-11-25    
Név:
Jelszó:
  
Regisztráció
Fórumaink
Olvasói levelek (5)
Kiadja:
Magyar Jazzkutatási Társaság
1023 Budapest, Lukács utca 4.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358

Alapítva: 1995. január

2011 mérleg és közhasznúsági jelentés:
2011_merleg_khjel.pdf

A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

2005-05-17 • Flór Gábor
IV. Akusztikus-gitár Fesztivál -2005. május 8. - A38 Hajó

2005. május 8. - A38 Hajó
IV. Akusztikus-gitár Fesztivál
Szabó Sándor, Yan Vagh, Eric Lugosch, Steve White - gitár
Major Balázs - ütõhangszerek

Ez a fesztivál egy kicsit más, mint a többi. Ezt már az elején gyanítottam, látva a két vetítõvásznat, (melyekrõl gyermekem érdeklõdésére meg is állapítottam hanyagul, hogy ezt nem fogják most használni), meg azt, hogy a korábbi fesztiváli gyakorlattal ellentétben nem egy szék van a színpadon, hanem öt, valamint kisebb hangszerboltok választékát is megszégyenítõ gitárgyûjtemény. Arra gondoltam, hogy mindez kényelmi szempontokból van így.

Szabó Sándor, Major Balázs Aztán hamar eloszlottak sztereotip elképzeléseim: a koncertsorozat kitalálója, szellemi atyja és nem utolsósorban aktív szereplõje, Szabó Sándor rövid zenei bevezetõ után elmondja, hogy most valóban másmilyen fesztiválban lesz részünk, mint eddig, és ez nem csak a szereplõk személye miatt lesz így. A korábbiakkal ellentétben nem külön blokkokban ismerhetjük meg a fellépõket, hanem egyszerre mindenki a színpadon lesz, valamint a vetítõvásznakat is aktívan használni fogják (ennyit magabiztos váteszi képességemrõl), képekkel, videókkal kísérve a zenét.

A fellépõk sorban érkeznek persze, nem egyszerre csõdülnek a színpadra. Szabó Sándor játszik még egy darabot, most nejlonhúros gitáron, majd a színpadra szólítja Yan Vagh-ot. (Érdekes a mai este ebbõl a szempontból is: a három külföldi szereplõ közül kettõ, Vagh és Lugosch apai ágon magyar származású.) Vagh három lányának dedikált darabot játszik, aztán Eric Lugosh érkezik, igazi, amerikai fingerstyle gitározással, majd Steve White, az "egyszemélyes zenekar".

Érdekes ez a válogatás is, a négy gitáros lényegében a "nehéztõl" a "könnyûig" bemutatja az akusztikus gitár szinte összes lehetõségét. Szabó zenéje mély, elgondolkodtató, Vagh muzsikája már egy kicsit könnyedebb, egyfajta latinos lazasággal oldott, Lugosh a sztenderd, alap, hamisítatlan amerikai stílus, White pedig egyfajta visszatérés a gyökerekhez, még ha az õ zenéje nem is tradicionális blues, de azért csak blues ez a javából.

Yan VaghA négy stílus, négy egyéniség éppannyira ellenpontja, mint kiegészítõje egymásnak, ez a fura helyzet pedig, hogy mindannyian fellépõk és közönség is, egyszerre egyfajta klubhangulatot teremt, mintha csak egy kocsmában találkozott volna négy gitáros, akik egymásnak és a véletlenszerûen összeverõdött hallgatóságnak muzsikálnának, stílus-, mûfaj- és egyéb határok nélkül, közben adomázgatva, éppen csak a korsó barna sörök hiányoznak mellõlük.

Szabó Sándor szinte egész gitárparkját elhozta, nem dísznek persze. Nejlon- és fémhúros, nyolchúros bundnélküli, tizenhathúros: az ember azt gondolná, a gitár az gitár, hogy hány húr, milyen forma, ez mind csak fölösleges sallang, de ennek a gondolatmenetnek vége szakad. Avatott mûvész teljesen más hangulatot, hangzást, gondolatot tud kifejezni mindegyik hangszerrel.
Vagh is kétféle hangszert hozott, hamar be is mutatja a másodikat, egy tízhúros bundnélküli gitárt. Elmondja, hogy ez a hangszer a rajzfilmek zenéjét idézi, húzogatja rajta kicsit a kezét, majd bugyuta dallamot énekel hozzá, nem kis derültséget keltve. Aztán belekezd az igazi darabba, és mindjárt kiderül, hogy mire is képes ezzel a hangszerrel. A végletekig kihasználja a bundnélküli hangzás lehetõségeit, ritmuskíséretként pedig egy jobb sorsra érdemes mikrofonon dobol lábával.
Lugosch a bevezetõ bluegrass után boogie-ba csap. Elõtte hangol, jó alkalom ez a mesélésre, kedélyes ember, kedélyes mese. Aztán a boogie, ami fergeteges - érthetetlen, hogy egy ekkora ember, ekkora kézzel hogyan tud ennyi hangot jó ritmusban és sorrendben lefogni egy ilyen viszonylag kicsi gitáron.
White zárja a kört, az õ megszokott bluesos stílusában. Játéka megdöbbentõ annak, aki elõször hallja. Nem csak kiforrott, eredeti stílusa, hanem az, hogy mennyi mindent képes egyszerre csinálni. Ez a mai estén egyébként különösen nehéz lehet számára, mert láthatóan erõs megfázással küzd, ami szerencsére énekhangján nem hallatszik, csak a szünetekben használja igen gyakran mókás piros zsebkendõjét.

Eric Lugosch Aztán Szabó Sándor is bundnélküli gitárt ragad (bevallottan Vagh hatására vette elõ ismét), egészen más stílusban. Kevésbé a bundnélküliség dominál, ez inkább csak kiegészítõ effekt, a kicsit keletiesbe hajló hangulatot erõsíti. Ha ezek a kis csúszó hangok nem lennének, a virtuóz játék alapján nem lehetne megmondani, hogy fretless hangszert hallunk.
Yan Vagh minden számban egy teljesen más világot tár elénk. Nem lehet bekategorizálni, nem hagyja, hogy ráhúzzunk egy stílust, minden körben más meglepetéssel szolgál. Mûvészete széles spektrumot ölel föl, a populáristól az egészen modernig. Ez a szám inkább az elõbbi: játékát szöveg nélküli énekkel kíséri, a hangulat kicsit Baden Powellt idézi, aztán persze felborít és kiforgat mindent, de csak azért, hogy visszatérhessen a kezdethez.
Majd Lugosh. Elõször hangolás, lassan megszokjuk, már a "kollégák" sem viccelõdnek (vagy a húrtípust, vagy a gitárját lehet, hogy végleg lecseréli ezután a koncert után), aztán egy laza amerikai dal, édesapja kedvenc dala.
White a tavaszról beszél, talán arról is énekel, de nem tudok igazán a szövegre figyelni, teljesen leköt slide technikája.

A második rész újabb meglepetéssel szolgál: a mûvészek, kihasználva, hogy ennyien vannak a színpadon, alkalmi "zenekarokat" alapítanak. Ehhez a színpadra lép Szabó Sándor sok éve állandó muzsikustársa, Major Balázs ütõs, egy, látszólag az Orion ûrhajó és egy kerti sütõ házasságából született fém hangszerrel.
És, ha már készen a trió, kinek ne jutna eszébe a SzaMaBa. Következik is a Pantheon címû szám. Két fretless gitár és egy ütõhangszer, Vagh szólóját unisono énekkel kíséri, az egész tökéletes.

Ezzel a számmal újra elindul az elsõ részben megszokott kör, csak kicsit másként. A prímet most egyértelmûen Szabó és Vagh viszi, trió és duó-számaikkal igen magasra téve a lécet zenésztársaiknak. Nagyon érzi egymás világát a három zenész, a két hagyományosabb zenét játszó mûvész marad is inkább a szóló produkciónál. White és Vagh vállalkozik egy laza közös produkcióra, sikerül is nekik kicsit megénekeltetni a bátortalan közönséget, valamint White szólószáma is kollektív vokálra készteti a színpadon ülõ zenészeket, de a Szabó-Major-Vagh trió produkciói mellett ezek csak apró színfoltoknak tûnnek. Pedig, amikor kiderült, hogy a második kör a kollektív muzsikálás jegyében telik, igen kíváncsi lettem, milyen volna az, amikor a két amerikai zenészt "összeeresztik", de errõl az élményrõl le kellett mondanom.

Steve White Aztán persze ráadás. Szabó Sándor cím nélküli szerzeményét (itt a koncerten a Bundnélküli dal címet kapja) játssza az összes fellépõ. Ezt a számot a mûvész még soha nem játszotta lemezre, mert nem érezte elég komolynak. Ebben, ismerve munkásságát, nem kételkedem, ettõl függetlenül nagyon jó muzsikát hallhatunk. Mindazonáltal Szabó Sándor legegyszerûbb szerzeményére sem lehet ráfogni, hogy tanulódarab.

Ez a gitárfesztivál kicsit más, mint az eddigiek. Ez jó is, meg nem is. Nem jó, mert nem lehet egy-egy mûvész saját világában eléggé elmélyülni. És jó, mert változatos, a közös muzsikálás, a mûvészek egész estés jelenléte, az egymásra is figyelés különleges atmoszférát teremt. A vetítés is emeli az elõadás színvonalát, a képek, videók jó ízlésû kiválogatása, kitûnõ ritmusú váltása, az effektek professzionálisan kivitelezett és mûvészi kíséretet adnak a zenéhez.

Nagyon jó, hogy van ilyen fesztiválunk. Nagyon jó, hogy már negyedszerre van. Nagyon jó, hogy van olyan elhívatott ember, aki megszervezi évrõl évre.
És nagyon jó lenne, ha végre fölzárkóznánk Európához, ha a tõkeerõs cégek az ilyen eseményekre is odafigyelnének egy kicsit, és nem csak percemberkék kétes értékû bulvár-felvillanásaira költenének.
És akkor talán nem lenne annyira ritka esemény egy ilyen fesztivál, hogy a mûfaj rajongói már januárban azt találgatják, vajon lesz-e, és mikor, és két fesztivál között nem Prágába és Bécsbe kellene vándorolniuk, ha akusztikus-gitár zenét akarnak hallani, és akkor talán lenne annyi reklámja is a Fesztiválnak, hogy nemcsak az A38-as hajó méretû, viszonylag kisebb helyszíneket, hanem nagy koncerttermeket is megtölthetne nézõvel.

Ez sajnos egyelõre álomnak tûnik, de talán majd amikor a mûvészetek támogatása valóban megjelenik Magyarországon is, már nem lesz az.
Mindenesetre, aki különleges koncertélményre vágyik, esetleg olyan (akár dedikált) lemezekhez szeretne hozzájutni, amilyenekhez máskor csak hosszas utánajárás és külföldi megrendelések során lehet, még május 18-ig, különbözõ helyszíneken meglátogathatja a fesztivált.
Azok pedig, akik már hallották, egy adalék: esetleg érdemes több helyszínt is meglátogatni. Ugyanis Szabó Sándor elárult egy mûhelytitkot: a mûvészek minden koncerten mást játszanak.


Első megjelenés a Café Momus Internetes komolyzenei Napilapban