2020-01-28    
Név:
Jelszó:
  
Regisztráció
Fórumaink
Olvasói levelek (5)
Kiadja:
Magyar Jazzkutatási Társaság
1023 Budapest, Lukács utca 4.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358

Alapítva: 1995. január

2011 mérleg és közhasznúsági jelentés:
2011_merleg_khjel.pdf

A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

2006-06-27 • Bicskei Zoltán
PÁRIZSI FÜZET

Ha elmegyek, többé nem jöhetek haza. Ugyanúgy már sosem.

szombat, április 30, hajnal 1/2 4 órakor

A megrendelt taxi nem jön. Majd holnap megyek. Vagy egyáltalán nem. Az utca végén feltűnik hazafelé battyogó szomszéd. Kérdi mire várok. Mondom. Most kapott telefont válaszolja, így tíz percen belül útban vagyok az állomás felé. Éjjel az Alpokon utaztam keresztül. Álmomban középkori várak között megy a vonat. A sínek mellett mozdulatlan tömeg nejlonzacskóval a fején. Halk atomháború. Tavirózsák közt csónakkal közelítek a várakhoz. Derékig vízben. Alábukok. Lausanne-nál felébresztenek. Mindenfelé köd. Kiskastélyok, árak, pára. "Marianne fiatalságom" - "Marianne ma jeunnesse" ... Nagy fehér csónak áll egy magas állványon a tóparton. A sötét vízbe Fellini hajójaként úszik be egy kivilágított félsziget. Újból elalszom. Dijonnál ébredek. Szelíd fényű zagorjei táj. Tehéncsordák ápolt legelőkön, körölöttük telt lombozatú fák egyenes - nem csavart - derékkal. Végig, Párizsig érzem a tájon az emberi kéz érintését. Nem inspirálna rajzra. A vonatablak filmszalagján előbb bányavizet látok. Később csatornának vélem, majd kiderül, hogy ez a Szajna. Már nem él. A dombokon sárgaruhás biciklizők hada. Vasárnap délelőtt van, május elseje.

Első nap - első napom Nugaton (30 évesen), Párizsban. Bámulok, mint borjú az új kapura. Az első fölszínes benyomások. A díszes bejáratú élelmiszerboltot színháznak vélem. A régiségboltot kismúzeumnak. Göre Gábor Párizsban. A rögtön megvett arany- és ezüst flomaszter nem fog. Rázom és káromkodok. Átvertek gondolom, pedig csak nem értem az utasítást. Ritka a kövér ember. Hajlékonyak, fürgék, csak a kövér néger mamik hömpölyögnek kacsázó léptekkel hazafelé. Fakó, fonnyadó bőrök, vékony bokák, X és O-lábak, törékeny csuklók és csúf, vércseszerű nőikézfej. Egy óriás néger, hosszú piros "csónakcipőkkel" úszik el mellettem.

Rengeteg a fa. Épek és szépek, teli tüdővel lélegzik velük a város. Áttetsző, könnyű fényben úsznak az utcák, mindenfelé üde színek. Édesség, zsömle és kenyérszag. Nem érzem az aszfalt párolgását. Az emberek körül töménytelen fujtó parfümillet. Szédelgek.

Nincs idegesség, zűrzavar, ezt kizárja a közmegegyezésszerű udvariasság, kedvesség. Zárt tekintetű fehér arcok. A színesekbe belátok, ők sebzettebbek. Ők belebetegedtek ebbe a türelmes Bábelbe. Túlfinomult, dekadensen csavart arcokat vártam, ehelyett nyers, durva vonásokat vélek felfedezni a mesteri maszkok és jelmezek mögött. A körítés, a tárgyak, öltözet, modor, az kifinomult, az arc rajzolatán azonban ott ül a magába zárt barbárság.

Mennyi finom, kis női orr. Kecsesek, pörgék, íveltek, piszék. Nem is csoda, ha ennyi illaton edződtek ...

Nem leragadni egy állapotban - mondogatom reggelente. Mégsem bírom már újrahangolni magam. A vágy, az egész rendjét egyben látni vágya, ködként lebeg a szemem előtt.

Paris-i írtam otthon a telepi plakátokra. Párizs nulla, fortyogtam az indulás előtt. Mégis otthonos világ. Egy szintig. A megtűrtség otthonossága. Milyen jó nem félni.

Semmi megrendültség. Egyszerűen vagyok. Egyszerűen vagyok. Rajzolás nélkül nem bírnám ki. Naponta 7-8 órán át kaparom a papírt. Orrszarvú, bogár, sólyom. Szkipe (Nagy József) új darabjának plakátjára és műsorfüzetjére kellenek. A 7 rinocéroszbőrt Kanizsára, kanizsai figurákra építi. Többrétűbb, mint első darabja a Pekingi kacsa. Szenvedélyesen meséli miként próbálja öregapjának és testvérének mozdulatait visszaidézni. Látni, hogy igazából csak az van, akinek zárt, kerek gyermekkora volt. Család és táj. együtt. A többi legfeljebb a tántorgás iskolája. Szkipe párizsi otthona kis magyar sziget. Könyvek, lemezek a mennyezetig. És filmek, filmek ...

Kár, hogy otthon mindezt nem lehet. Mert nincs más, mint amiben felnőttünk. És ezt is otthon kellene fölmutatni, megméretteni. Igaz mértéket csak hazai környezet adhat. Az egzotikumok városában csak "hongroise theatre" lehetnek.

Párizs a városi kultúra központi magja, kisugárzó centruma, írja Hamvas. Ezer éves a megmunkáltság a kiművelés központi kategóriája, ezer éves a mű kultúrája. Túlmunkált városvilág, hol nincs már egy talplatnyi üres hely sem. Ezer éve nem félnek a szóért, a nyelvükért. Nem kell okvetlenül adniuk neki, hogy megtartsa őket. Nagyhatalmi nyelv. Régóta nem élethalál harc ez.

Végigjártam a legnagyobb papírüzleteket. Csak egyféle rajzszén és tustoll kapható. Vastag szén, hosszú toll sehol. Én pedig titkon még preparált lúdtollról és keleti bambusztollakról is álmodoztam. A legtöbb papírboltban egyáltalán nincsenek rajzeszközök. Több emeletnyi viszont a grafikai sokszorosító szerszámokat áruló standok száma. Egyszerű a magyarázat: errefelé már nemigen rajzolnak.

A kisgalériák kirakatára nézve ugyanaz az émelyítő érzés fog el, mint amikor az újvidéki képzőművészeti Szalon elé érek. A párizsi képek csak kissé kipofozottabbak. De ugyanolyan súlytalanok, mint az otthoniak.

A "kultúra" itt azt jelenti, hogy mindent megnézhetsz, meghallgathatsz, megvehetsz. Mert hol legyen választék, ha nem itt. Nincs is közösség csak közönség.

Első párizsi estemen Steve Lacy kvartettjét hallgattjuk. Szimpla szervezésű, eléggé egysíkú zene volt, helyenként Lacy és Potts finom szólójával. Modern hakni egy kis sajátos ízzel. Gritz Péter volt a beugró dobos. Pesti konzervatóriumot végzett, 5-6 éve él Párizsban. Ismeri Dresch Misiéket. Én nem tudok eredeti zenét muzsikálni mondja - így ide kellett jönnöm jó partnerekért. Örül, amikor tőlem Szabados körének kibontakozásáról értesül. Talán, mert távolabbról néz vissza rájuk azért nincs benne magyarhoni társainak gáncsoskodó reflexe. Hallgatom a 20-25 hangoskodó ember közönyében játszó Lacy-t, a modern zene egyik úttörőjét, látom amint fanyar mosollyal fogadja a gyér tapsot, lehet még az ütlegeknek is jobban örülne, hiszen akkor legalább súlya lenne mindennek. Nagyobb nyomor ez még a mi Bem rakparti, telepi, Kassák klubbi kancsikás táncunktól is.

Szemcsésebb, magyobb rapacsú akvarellpapírra rajzolok. A szénnek ideális pulzálást ad. A ceruza vékony, kemény grafitrúdjával izzadok, hogy egységes felületté tömjem ezeket a papírtónusokat. Viszont végül pont így, az anyagerőteljes ellenállásával lesz majd igazán keménnyé a szénorrszarvút megtartó cseruza-tojáshéjazat.

A lakásunkhoz legközelebbi bolt inasa függőleges és vízszintes mozdulatokkal törli a kirakatüveget. Tegnap láttam egy négert, aki föntről lefelé haladva aspirális csigamozgással végezte ezt a munkát. Közben dudorászott.

Számlálatlanul öntöm magamba az ananászszörpöket. Délután egy kávé valamelyik teraszon, este avoká és sajt. Camembert! - ki téged nem szeret, nem ember! - mondaná Sziveri barátunk, ha itt lehetne.

Rengeteg az üveg, óriáskirakatokon, vendéglőablakokon mindenfelé fényözön. A mi kocsmabarlangjaink, füstodúink ősemberiek a fényáradat mellett.

Hét rinocéroszbőr Szkipe táncházi darabjának címe. Hamvasi ihletésű cím, a darab is teljesen kelet-európai. Mondhatnám kanizsai. Párizsból nézve a pódiumon a 4 pesti színész is hozza a hazai ízt, noha velük beszégetve érzem, a valóságban fényévnyi távolság választ el bennünket. Öt magyar: Hudi László, Nagy József, Rókás László, Sárvári József, Szakonyi Györk, két francia: Marie-Helene Mortureux, Gérard Gourdot, egy amerikai: Kathleen Raynolds, és egy olasz: Silvia Sella játsza a Rinocéroszt. Összesen 6 férfi és 3 nő. "Párizsba egyedül az én csoportomban nincs homokos férfi táncos - mondja Szkipe, ami számomra azért fontos, mert a nemek közti természetes feszültségre is építek." A táncosok nemcsak a darabban figyelnek Szkipére, hanem az életükben is rá támaszkodnak. Ő rendkívüli nyugalommal, türelemmel, a szükséges kis távolságtartással intézkedik. Mint mondja csoportpszichológiával is foglalkozott. Sokszor humorral, apró kis trükkökkel oldja föl a pestiek végtelen szócsatáit, időnként nyavalygásba fulladó lelkizéseit. Általános megkönnyebbülés és újboli munkaláz követi az ilyen "stikliket".

Párizs, New morning klub: Chet Baker kvintett. Az öreg Chetet hallgatjuk. Hosszú kitartott hangokkal még halkabban játszik, mint legutóbb Újvidéken. A szuszogást, a nyálcsorgást is mikrofonba fújja. Akkor van elemében, ha ritka szövésű, szünetekkel, csönddel teli zenét muzsikálnak. Egyébként elszundikál. Többször is. Főleg a virtuóz gyorsaságú, sok hangból álló szólóknál. A csendre mindig felriad és pontosan ott folytatja ahol kell. Elcsendesülő leheletét valószínű nem sokáig hallgatjuk már, jegyezzük meg Szkipével. Egyre jobban összemegy, kisebbedik, székén csigává kuporodva dúdolgatja elfúló hangon: "All most blue ..." Megbicsaklásai, eltépett hangszálai, szaggatott frázisai szándékosak, pontosabban szólva formán túliak. Baker ez este csak akkor szólalt meg, ha abszolút szépet tudott mondani. Már nem réz csak szusz. Isten éltessen odafönn is drága barátunk! A klub belső bejáratánál egy óriási trutymó viaszszobor. Billie Holiday álló figurája. Egyik karja hiányzik, a másikba egy barna szarfagylaltszerű deformált mikrofont szorongat. Igen, ezt nyaltad egész életedben Billie, ezt nyalatták veled New Yorkban, Párizsban akkor is és most is. Ints már föntről: elég a hadovából! Orchidea.

Holnapután elnökválasztás. "Chirac veszélyes - Mitterand a mi emberünk!." "Szeretem Párizst - szeretem Franciaországot - szeretem Chiracot!" Mosolygó óriásplakátok, kis levetetőcskék a lépcsőházakban, oszlopokon, járdán, szinte mindenütt. Itt, ahol nem kötelező, jobbára elmennek szavazni. Azt hiszik beleszóhatnak a dolgokba. a szomszéd utcában afrikai dobzenekar kísér egy szakadt menetet. Papírházat húznak maguk után. Ők nem szavazni mennek, csak lakást szeretnének.

Párizsban két magyar nő száll fel a buszra. Beszédjükből ítélve régóta kinn élnek. Véget nem érő panaszáradatot hallunk a pénzről.

Szkipe már napok óta a darabbal él. Szinte csak erről beszélünk. Rajztémáimat megpróbálom beleszőni játékukba. Délutánra érünk Orléansba. Üres színpad fogad bennünket a háttérben valamiféle díszletvázlattal. Rosszak a díszletek - jellegtelenek. a színészek letörtek, veszekednek. Üres színpad. Ennek a semminek kell nekiveselkedni - súgom Szkipének. "Mindig" - válaszolja. Dermedt hangulattalanság és görcsös mozdulatlanság. Szkipe nekivetkőzik. Látom nem bírna elaludni, ha előtte legalább egy órát nem próbálna. Estére már bizakodóbb. Mozdult egyet.

Az orléansi Kortárs Művészeti Központ a darab egyik támogatója, májusban itt folynak a próbák. Két színházterem van az épületben, egy könyvtár, kiállítóterem, mozi és egy kis bár. Mindez márványból. A WC-ben egy öreg csavargóra akadok. A mosdónál nekivetkőzve nedves rongyocskával mosakszik. Beengedte a portás. Mondhatom: így már kultúrház.

Délutáni sétám során hirtelen előttem termett, a teljes égboltot eltakarva, az orléansi katedrális. Most már bizton tudom: az igaz hívőnek egy kis sarok, kuckó, lóca és nem kastély és kővár kell.

Hosszú fasorok Orléansban is. Két nagy platán alatt a zöld füvön szájharmonikázik a két pesti táncos: Györk és Hudi. Halkan verem hozzá a ritmust. Szemben gesztenyefák földgömbnyi koronával.

Aulney Sous/Bois harmincezer lakosú kisvárosnak több mint 100 kertésze van. Párizsban számuk hadseregnyi lehet.

Csütörtökön az orléansi szűzet ünneplik. Terek, bankok, utcák, áruházak a szűz nevével. Neonliliomok, bélyegek Jeanne d'Arc alakjával. Főtéri szobrát hat bank, három üzletház és két vendéglő veszi körül. Többszáz túristát várnak az ünnepi estére, ahol majd hideglánggal felgyújtják a katedrális tornyait. Ablakom alatt 72 tagú rézfúvos katona zenekar menetel aranygombos sötétkék egyenruhában. Elől a hajszálpontosan együttpörgető dobosok mennek. a 18 dob hangjába beleremeg az egész utca. A félelmes hang hatalma. Napóleonnak többszáz vagy többezer dobosa lehetett?

Bolyongok az új orléansi áruházkompluxum hatalmas márványutcáin. cukrot keresek. Végtelennek tetsző, embertől magasabb árufolyosók - kaffkai méretekben. Fáj az arcom a szemet eltömítő tárgyáradatban. Csak egy pillanatra fölnézhetnék az égre, vagy a mi otthoni síkunk semmijére, érzem megmenekülnék. Este jól esik a szűk, kanyargó falépcsőn fölbaktatni manzárdszobámba. Megőrzött századeleji lépszőházak spirális utai az elefántcsonttoronyba.

Hátulról érkezem az orléansi szűz főtéri rézszobrához. A páncélzat alól kibomló Jeanne d'Arc hajfonat egybeolvad lova farkának lágy hullámzásával. Kardjával ránk mutat, de szemeivel az égre sandít. Szigorú tekintet. Arcán a zöld rézrozsda időtlen könnye csorog.

Párizs. Művészek küldetés és közönség nélkül, saját nyavalyáiknak bűvkörébe ragadva. Mindenki a másikra vár. Mindenki vár valamire. Régebben korlátnak, az én végtelen mezőit korlátozó karámnak éreztem egyes magyar művészeknél a hangsúlyozottan jelenlévő küldetéstudatot, közösségkeresést. Ma sajnálom akinek ez nem adatik meg. a világvárosi gyökértelenség provincializmusa. Közösség helyett közönség. Mert, ha máshol nem, hát az ég és a megtartó föld itrányában van küldetésünk. Elsősorban ott, ahol megadatott hogy fölcseperedhessünk.

Orléansi napi menetrendem: délelőtt Szkipével anyaggyűjtés a rajzokhoz: orrszarvú, sólyom, bogarak képeinek fénymásolása, búvárkodás a könyvtárban és természetrajzi múzeumban. Lassú séta, kávézás. Mindennap déltől este 7-8-ig rajzolok. Azután leülök egy kávéház teraszára megírni aznapi jegyzeteimet. Az együttes 2-től 10-ig próbál. A próba utolsó óráit megnézem. Az ezt követő vacsorán megbeszéljük dolgainkat. A táncosok jóval éjfél előtt másznak föl holtfáradtan kis hotelszobájukba. Szinte mindegyiknél van valamilyen kisebb hangszer.

Itt az első napokban határtalanul élvezem, hogy bármikor letussolhatok. Egy hét után megszoktam, már nem örülök neki. Milyen jól esett a Telepen, ha egész napi csatangolás után végre egy lavór hideg vízbe márthattam a lábom.

Nézegetjük a díszletet. Alig van belőle, mégis soknak tűnik. Laci az ágy és a szekrény hitelességét követeli. Igazi ágy, igazi szekrény legyen. Idő- és viharvert, mintha az Ecseriről hozták volna. Hajszálpontosan olyan, amelyekhez emlékei fűzik. Teljes azonosság, mint Strocheim filmjeiben. Von Strocheim egy téves gombért leállított egy tömegjelenetet. Egy gomb földgömbnyi súlya. Nála a szó szoros értelemében egy gombon állt a világ. Ide nem valós ágy és díszlet kell - mondom - a két kisfát is át kell alakítani, bebugyolálni, megtépni - jellé tenni. Mint azt Beckett tette saját rendezésű Godot-jában. Életes, időviselt - igen, de nem valós. A pódiumon nem a napi élet folyik, mégha a játék életre-halálra megy is. Ide jel-tárgyak kellenek, már nem naturálisak és még nem elvonatkoztatottak. "Ez szobor, nem ló" - mondta Rodin a szobrát kifogásolónak. "...aki szigorúan ragaszkodik a testi hasonlatossághoz és a testhelyzet pontosságához, az szem elől téveszti a természet isteni ritmusát és az életerő jelenségét" - írta Tang Hou a XIV. században. A jó díszlet szerintem az, amit csak a színpadon, máshol nem lehet használni. Inkább szobor, műtárgy mintsem használati dísztárgy. Nemes anyagból kell lennie, hogy az idő is hozzáférhessen. Még valami: minél kevesebb van belőle, annál jobban él a játéktér.

Tiszteletlenség a papírral szemben, ha nagyképűen mechanikusan maszatoljuk, kenjük, fújjuk a felületet, ahelyett, hogy a kezünk aprólékos munkájával simítanánk meg minden négyzetmilliméterét.

Nincs magyar színház - egyeztünk meg egyszer Pesten Jancsó Miklóssal a téma megpendítésekor. Nincs - folytatnám - és nem is lesz, még meg nem születik a mai magyar tánc. Előrebocsátom, színház alatt rítust, beavatási szertartást (mondhatnám szerves tartást) értek. Mint térben jelenlevő, időben történő, a színház számomra elsősorban mozgás, másodsorban zene és csak sokadszorra szó. A magyar tánc, a magyaros tánc megrekedt a paraszti életformához kötött népies állapotában. Ez volt utolsó szerves mozgáskultúránk. Messziről jövő, mélyre érő és teljesen kiművelt. Ennek a táncnak, (nem úgy, mint a népzenének Liszt Bartók, Szabados és mások által) máig nincs folytatása. Ma nem tudunk táncolni és régi archaikus táncunknak is csak töredékét őríztük meg. Míg mai, individuálisabb mezőkön élő népzenénk kortárs formában létezik, addig mai mozgásunk idegen táncok, mozgások átvétele. E között és a régi letisztult formák közt óriási a szakadék. A balett műtánc. Nem természetesen, szerves mozgáskultúra, hanem az etikettmozgások, főudvari szertartások mesterséges bájolgásának szüleménye. Ezt maguk a balett-táncosok is érzik, nem véletlen, hogy minduntalan keverni próbálják másféle mozgásformákkal, anélkül persze, hogy alapjaiban megváltoztatnák. Magukon a balett-táncosokon is látni, hogy ez a tánc testellenes, testet-mozgást erőszakoló tánc. Öreg parasztjaink még vénen is el tudták táncolni életüket, mert a szerves és természetes tánc állandó, közvetlen kapcsolatban áll az élet legmélyebb gyökereivel. Jancsó érezte ezt és színházi előadásait közösségi játékoknak szerette volna tudni. Átvéve a népi tánc elemeit sajátos körtáncot próbált belőlük kialakítani. Igen, de valójában semmit sem lehet átvenni. Nincs kész elem, sosincs készen semmi. Szabadosnak és életművének példája előttünk áll. Míg a 60-as években sokan a népzenei, látszólag bartóki utat variálják (mások Nyugatot utánozzák, mindenáron újat keresve), addig Szabados a gyorsan elhagyott jazz felől jőve rátalál a saját útjára. A felfedezett improvizatív - érzéki hangsúlyú - játékmóddal felérzi a mélyből azt a zenét, amelyet megéltsége, egyéni megszenvedettsége rokonít a népzenével. Az igazán mélyről jövő és magasra tartó zene természetszerűleg összecseng a népzenében letisztult anyaggal. Az érzékek hangsúlyán, jellegén, az egyéni megszenvedettség útján átszűrt kozmosz újraszüli azt, amit őseink is éltettek. Alkotójuk nem átvesz, hanem alámerül. a mozgásrítusok letisztult formája a tánc. Magyar tánc ma nincs - állítom - de próbálkozások már vannak. Ezen a téren próbál ma utat vágni, tán elsőként ilyen tudatosan és felkészülten a Párizsban élő kanizsai barát, Nagy Jóska, kit mi csak Szkipének ismerünk. Párizsban elsajátítja a latin népi mozgáskultúra alapjait (pantomím, mím, commedia dell'arte), a keleti szintén improvizatív (és meditatív) táncmódokat (butho, nom), és a szintén keleti gyökérzetű amerikai kontakttáncot. Az improvizatív jellegű táncok huzatában, az eszközök birtokában megpróbálja kialakítani saját stílusát. Nála nincs népitánc elem, mégis ráismerek a kanizsai figurákra, helyzetekre Pekingi kacsa c. első saját darabjában. Bevallom kanizsai ihletettségű most készülő második darabja a 7 rinocéroszbőr is. Nem véletlen a hamvasi cím vagy Tolnai Wilhelmje a Pekingi kacsa műsorfüzetén. Valós kötődések, irányt adó élmények ezek. A kanizsai gyermekkor. Mert nincs más, mint amibe beleszületünk. Ahol a megtartó szülőföldnek, környezetnek visszaadatik adománya, bármily szörnyű élet is folyik, ott élet van. A 7 rinocéroszbőrben még hangsúlyozottabbak a hazai motívumok., figurák és helyzetek. Olyannyira, hogy az egyébként kiváló francia táncosok néha nem érzik a pesti táncosok mellett ők milyen ízt és jelleget képviselnek. Pedig a darab feszességéhez nélkülözhetetlenek. Tény, hogy Szkipe tudatosan készült feladatára. Hosszú évek munkájával kinevelt Pesten egy pár táncost, akiket most Párizsba hozva a legkeményebb munkára fogott. Nincs készelem. Nagy vesztesége, hogy vajdasági próbálkozásai nem sikerültek ezen a téren. Franciaországban máris magyar színházként emlegetik őket, de erre még várni kell, lehet egy élet is rámegy mire kibontakozik, letisztul az a sajátos tánc, amit majd mai magyar színháznak is nevezhetünk. Ha lesz valóban térben élő, térre építő - tehát mozgásalapú - színházunk, akkor valószínűleg a leírt darabokat is elő tudjuk majd adni. Érzésem szerint azok a szövegek lesznek majd igazán éltethetők, amelyek nyelvezete legtávolabb áll a hétköznapi beszédtől. Tehát a verses drámák, lírai szövegek, versek. Valószínű újra kell foglalkozni az énekbeszéddel (recitativo) és az énekkel is, de ezeknek semmi közük nem lesz egyetlen ma ismert európai operastílushoz sem. Ezt a problámát, sejtésem szerint csak a szöveg radikális rövidítésével és sajátos megválogatásával lehet majd megoldani. Ma álszínházak vannak. Szóközpontúak, mintha nem is térben játszódnának, ennélfogva anekdotikusak, pszichológiai vetületekkel bíbelődnek, valóság-másolók. A mozgással csak díszítik, fedik magukat. "Nálam nincs jellemábrázolás, nincs semmi pszichológikus mélység a pódiumon - mondja Szkipe - csak helyzet és állapot létezik táncosaim számára. Elsősorban térben, és csak a tagolódásnak megfelelően, másodsorban mozgássorban. Az időt éljük, így a ritmus és a tempóérzék perdöntő egy-egy táncosnál."

Ezeknek a táncszínházasoknak nem kell skizoid módon más bőrébe bújni nap, mint nap. Ők saját egyéniségüknek megfelelően élhetik meg a szituációkat, konfliktusokat. Lényegében ez a játékos szerepe immár évezredek óta minden organikus színházban, rituáléban, a sámáni rítustól, a passiójátékokon át egészen az afrikai falusi összejövetelkig, Indiáig, Kínáig. "Az érzések a bensőben támadnak, s szavakban öltenek formát. Ha az egyszerű szavak nem elegendők, akkor nyögve és sóhajtva mondjuk őket. Ha a nyögés és sóhajtás sem elegendő, akkor megnyújthatjuk és énekeljük a szavakat. Ha a megnyújtás és éneklés sem elegendő, táncra kerekedik a lábunk". - mondja az ősi kínai írás. A színpad számára pontosan fordítottja a helyes sorrend. Tisztán, szerves kapcsolódással. Zene a csakis zenével kifejezhetőnél jelenken meg. Élő, a helyszínen előadott (nem reprodukált) zene nyúlhat a legmélyebbre. A tárgyak, díszletek, jelmezek ne használati tárgyként domináljanak, inkább szobor, műtárgy jellegük legyen, akkor a pódiumon mozgó játékosok is valósabb viszonyt tudnak velük kialakítani. A műfény jellegtelensége csak szobába, nem műalkotásba való. (Hubay naplójában olvastam, hogy Shakespeare a bemutatóit mindig nappal tartotta). A fény festői jellegét - az elsötétedést vagy a filmvágásszerű alkalmazását - dramaturgiai módon használni mindig hazugság. Erre a térben nem megfelelően megoldott, elkötött részek elfedése miatt van szükség a mai irodalmas színházaknál. Szkipe évközben vázlatokat, töredékeket ír és rajzol, míg föl nem sejlik a váz, melyre felfűzhető lesz az egész. Később jegyzeteinek nagyobbrészét eldobja, lefaragja A kidolgozás papíron csak részleges, rajzokkal tűzdelt, hiszen térben, mozgásirányokban gondolkodó. "Soha nem maradt meg egyetlen lejegyzett ötletem sem változatlan miután a táncpadló próbáján átesett" - meséli Szkipe.

A 7 rinocéroszbőr vázlatos rögzítése 2 hónapig tartott. Ezután napi 8-10 órás munkával újabb 2 hónapig próbálják. Ekkorra kész a bemutató első kész vázlata, ahogyan Szkipe nevezi a premiert. A következő év fellépései során a darab állandóan alakul, egyes jeleneteket kihagynak, másokat teljesen megváltoztatnak vagy újabbakat hozzáadnak: A fő játékidényben legfeljebb 5 előadást tartanak havonta. "Nem szeretnék ezentúl évente új előadást készíteni" - mondja Szkipe - "elég volna 2-3 évente kiérlelni egyet. Most már eljutottam oda, hogy lassíthatok, megvárhatom a természetes érés idejét, menetét. Szerencsére ehhez megértés és elég anyagiak vannak Franciaországban." Utam előtt kissé szégyenkezve húztam föl töredezett, foltos félcipőmet. Majd Párizsban veszek helyette másikat, gondoltam. Azóta is keresem, de csak csatos, díszes cipőket látok. Közben megszerettem e régi elnyűttet - dísztelen. Újabban már tetszik is.

Esténként fehér, falusi szabású ingemet vezem föl. Amellett, hogy a hőmérséklethez igazodva kellemes közérzetet biztosít, ünnepies, felemelő - jó - érzéssel tölt el viselete. Otthon néha feltűnőnek, zavaróan kirívóan éreztem ezt az inget. Az itteni tarkaságban nem lógok ki a sorból, pedig jellegzetesen magyaros szabasú ing. Vagy éppen ezért.

Galerie - franciául áruházat jelent. Mindig is azt állítottam, hogy a kiállítás az képáruház, képbazár. Magamutogatás, nem pedig a kép léte. Ahhoz idő-tér és szituáció szerves kötődése szükségeltetik. Mindenek előtt sok idő. A kiállítás, mint külön forma csupán egy-kétszáz éve létezik. És nem más, mint a becsvágy, a propaganda és az üzlet formája. Talán a sors ironikus intése az is, hogy az ebbe belekeveredők, a nevet (s nem létezést) kapók képeit egyre inkább elnyeli a pénzesek sötét pincéje, páncélszekrénye. Üdvös volna, ha megszűnne. Minden kísérőjelenségével egyetemben.

Három lány az orléansi színpadon a gésák táncát próbálja. Az olasz Solvia balett-táncosnő volt. Szkipe kíméletlenül írtja nála a föl-fölbukkanó balettmozdulat-töredékeket. Ebbe a másik világba nem valók az életrendjéből kibillentett Európa olyan műleleményei, mint a balett, a leírt zene, vagy az újkori térfestészet eredményei. Ha az érzékek megkopnak, akkor szükségszerűen kifejlődik a kottarögzítés ilyesféle hagyomáya. A befelé hallgatózás helyett a külsőre támaszkodás. Ha beszűkül a látás, akkor kevésnek tűnik a rajzlap két dimenziója, a lélekkel rajzolás helyét átveszi a külső törvények másolása, átírása és a síkdimenziók helyét betölti a térbeliségre alapozó szemlélet. Ezért egyoldalú a reneszánsz utáni európai festészet javarésze. Ezeket a képeket legtöbbször csak sugárzó színeik mentik meg az idő törlésétől. Viszont így is csak eg lefokozott látásmód látleletei ezek a képek. Nem lehet maradandó az, ami a síkba rajzolt kép természete ellen való.

Silviából mintha hiányozna a csont. Gumialkatú. Mozdulatsorai inkább "rajzolnak", mintsem teret teremtenek. Egy másba folyó, indázó sorainál nincs egy sor végi "áttörés" vagy új helyzetbe való átállás. Dinamikája jóformán nincs, hiszen állandóan mozog, gesztusait nem lassítja-gyorsítja, nem is áll meg. A gésák táncánál a próbákon nem tart szüneteket, felsőteste szünet nélkül hajlik. A keleties jelleget ennél a táncnál, én a merev felsőtesttartás és a kezek összhangjában vélem megtalálhatónak. Szép a három nő asszimetrikus pozíciójának és mozgásorának színpadképe. Ennél a táncnál látszik legjobban ki a legnőiesebb közülük. Az ír-német ősökkel rendelkező amerikai Kathleen kecsességének báját, ízét is ez adja.

A fény, hang, zörej akkor hiteles, ha közvetlenül a helyszínen lévő forrásból fakad. Minden áttétel - esetünkben a villanyáram, fényszóró, mikrofon, magnetofon, hangszóró - a távolba, szinte másik helyszínre távolítja a történést. Éppen áttlételessége miatt olyan bizonytalan, hiszen bármely pillanatban gépi dolgok miatt széteshet, megszűnhet. Súlytalanná, valótlanná válik - tehát hamis. Csak az él a pódiumon, az van teljes mértékben jelen, ami közvetlenül a helyszínen teremtődik, ott születik. Valódi láng és élő zene. A szobák műfénye nem alkotásra való. Amióta létezik közvetett, gépies - nem közvetlen emberi gesztusból fakadó műfény és reprodukált zene (zenekonzerv, ahogy Bartók nebezte), azóta a színpadon mindkettőt nem eredeti rendeltetésének, jellegének megfelelően használják. Többször is mint kellene. Nemcsak ott, ahol az más módon nem jeleníthető meg. Festői módon, paravánként alkalmazzák, elfödni vele a színpadi jelenléthiányt. A műfényt használók azt a bátorásgot is megengedik maguknak, hogy fényszóróikkal történést kössenek el, "dramatizáljanak". A műfénynél, zenénél a lámpa pattogása, remegése, a hangszórók recsegése, zümmögése valóságosabb a legügyesebb fényfestéstől vagy legsikerültebb zenéktől is. Fény és hang helyett amperek és wattok. Az elemek eljellegtelenedése, megbecstelenítése nem más, mint a béna ember béna tánca.

Szkipééknél a színben állandóan jelen lesz egy sólyom. A sólymot csak pörgetik, de nem fog repülni. Ebben a darabban az emberek próbálnak elszállani. A madár csak nézi őket. A darab végén meglovagol egy kis falovat. Félő, hogy a közönség inkább a sólymot fogja figyelni - mondják a táncosok. Akkor súllyal van jelen. "Vizsgáztatni fog bennünket, mennyire vagyunk mi organikusak, mennyire vagyunk mi jelen" - válaszolja Szkipe.

Csodálkoznak a francia és az olasz táncosok, hogy Szkipe és én gyerekkori barátok vagyunk. A többiekkel is tartjuk a kapcsolatot - válaszoljuk. Bólogatnak, hümmögnek. Az ő gyermekkori társaik szétszéledtek a világban, hol itt, hol ott élnek. Ezidáig rá se gondoltam arra, hogy az európai emberek nagobbrészt nem együtt élik le életüket.

Eltűnt a verőfényben úszó gyermekkor kanizsai nagyutca. Nem érzem olyan ellenállhatatlannak már a vasárnap déli napkorongot sem. Mintha égbolt is kevesebb fényt engedne át manapság. Kanizsa legnagyobb bűne, hogy megengedte kiszivattúzni a porondok homokszigeteinek paradicsomi homokját. Eltörölték városkánk igazi otthonát, megengedve, hogy egy mozdulattal kimetszék szívét. Ma érezni csak, hogy mennyire belőle éltünk akkor és élünk ma 20 év múltán is. Átlátszóvá ritkították a parkot és a Tisza melletti erdőket. A jellegzetesen kisvárosi főutcát, a sétálóutcát középütt kilukasztották és mindkét oldal huzatossá válva nemigen vonz már sétára sem. Szinte mindegy, hogy a közösségi élet szándékos megbontása volt-e a cél vagy durva érzéketlenség okozta ezeket a változásokat. Nem kizárt, hogy gyerekeinktől előre elvettük gyermekkorukat. Mert nincs hová bújni többé, nem lehet észrevétlenül föloldódni a kékben, a zöldben, a sárgában, e még meglévő parányi szűzi paradicsomokban. Nincs felmentő ok. Mondják fejlődik a város, praktikusabb lesz, közben csak egyre áttetszőbb, egyre egyenletesebb. Lassan többen leszünk, mint ahányan ismerhetjük egymást, így ma családiassága is megkopni látszik. Az óvó - kiegyenlítő erejű - kozmikus időnél gyorsabbra fölpörgetett mechanikus idő pusztítása javában tart.

Ó, Kanizsa! Térdelj le, hogy megmaradj! Mammutok a mélyben mozduljatok!
Órjás agyaratok állítsa vissza a valós idő percegését!

Kaffka Átváltozását nézzük a Gymnase Bell színházban. Replikázó, elmesélő előadás. Egy család próbálja felvázolni önmagát. Érzik a színészek is, hogy nem hiteles jelenlétük és pantomimmel, fényeffektusokkal próbálnak segíteni rajta. A nyelvet nem értem, így még jobban látszik, hogy ebben az előadásban feje tetejére van állítva minden. Csak hamiskodó csapkodásra és erőlködő ágálásra telik a színészeknek. Talán csak a végig négykézláb mászó, időnként a hátán kapálódzó Gregori Samsa van. Rövid, szürke térdnadrágban és mellényben, csíkos ingben, iskolás, magasszárú fekete cipőben térdeplő kis figura. Mintha Kantor színházából mászott volna elő. Ő Roman Polanski. Középen elválasztott, lenyalt haját látom, amint hosszú orrával a földet remegve szaglássza. Hátán megfeszül a fénylő mellény. Magában motyog: "Mon dieu, mon dieu..."

A színházból hazafelé a metróban kiszúrunk egy apróbetűs hirdetést: Ma éjféltől a Magnetic Terrace-on Cecil Taylor szóló. Cím sehol, a telefont nem veszik fel. Az újság kiadójánál már csak pár szedő van. Ők nem tudnak semmit. Egy órai koválygás után végre megtaláljuk a klubot. Előző 10 órai koncertjének végére érkezünk. Két csivitelő amerikai túristanő igyekszik lebeszélni bennünket arról, hogy bemenjünk. szörnyű - mondják. Szörnyű mondom én is, hogy kortárs zenénk egyik atyja 55 éves korában, éjjel egy kocsmában két koncertet is kényszerül adni, amit majd huszadmagunkkal hallgatunk végig üvegcsörömpölés és beszélgetések közben. Fehér kezeslábasban jellegzetes ruganyos lépteivel gyorsan a zongorához siet a mester és torokhangú morgással és sziszegéssel kísérve rögtön izzítani kezdi a zongorát. Az est végén elszoruló torokkal, némán ülve már tudjuk miért vállalta Taylor ezt az éjszakát. Számomra ez a harmadiknak hallott Taylor est volt a legszebb. Igaz szó, mementó és könyörgés volt ez az öreg jazz zongoristákért.Négy-öt kompozíciót fűzött egybe Cecil, az indián, be-bopszerű témákkal, komor tónusban előadva. Éles vágásokkal, merevített, kemény léptekkel nyeste az utat, egyszerűen és kevés hanggal. Beethoven kései szonátáira rímelve, nehéz sorscsapásoktól fenve vitte el sugárzó zenéjét egészen a vég koráljáig. Cecil, az indián imát mondott a bárok kiveszett fekete oroszlánjaihoz, akik ebben a csörömpölő, csattogó, csevegő őrlőmalomban is a Body and Soul világában tudtak élni, remélve, hogy érettük is eljön - Go down Moses.

A Liberation kis cikkét olvassuk. Április 13-ára, péntekre virradó éjjel amsterdami hotelje előtt holtan találták Chet Bakert. 59 éves volt. Legutóbbi orléansi közös fölolvasásunkkor elhatároztam, hogy meghúzom az előbbi Chet jegyzetemet. Túlzó pátosza, rájátszása nem lenne fair az öreggel. Bámulunk egymásra Szkipével. Egyszerre milyen súlyosak lettek utolsó párizsi koncertjének elfúló, szétporló, halk sóhajai. Fél évvel ezelőtt, Újvidéken megkérdeztem tőle, hogy tudta nehéz sorscsapásokkal teli élete során végig megőrízni ezt a meleg tónust, simító gesztust. "Nincs ebben semmi - válaszolta - nem volt nehéz életem. Mindig szerettek az emberek. Én csak megpróbálom viszonozni". Ennyi. Kiesett a második emeletről írják a jelentések. Kábítószer hatás alatt volt és kiugrott - találgatják. Talán ráncokkal összekaszabolt, ripityára tört arcát próbálta újból összerakni? Lehet egy tovaröppenő madár után nyúlt nagyot csettintve: Ez az! A jazz zenészek, mint az elefántok mindig messze halnak meg. Baker, a réztromitás az első, ki mondhatni mellettem hunyt el. Keresem az újságokban mikor lesz Chet utolsó vonulása. Semmi hír. Képzeletben majd ott leszünk Dormán Lacival, mint ő írta: "Némán, mint a halak." Párizsi nulla.

A kisebbik párizsi bolhapiac végtelen tárgytemetőjében foszilmaradványokra bukkanunk. Megadják a Párizs szívében, a Lajos-sziget egyik szűk utcájában található kis bolt címét. Belépünk a kőbe nyomott természet parányi szobrainak múzeumába. E piciny formák, valós kőnyomatok kis boltjában ( az egyetlen kiállítás, amit Párizsban megnéztem) elönt a melegség, valóságggal lúdbörzök. Szépség temploma! Szobrászok, a kőnek nincs lelke, így nem is lehet kibontani belőle. A kő az idő fölmutatott lelke, amivel nem akar semmit, nincs célja, csupán mutatja: VAN. a Föld forró magmájába mártva minden szerves forma letisztulva őríztetik meg. Kishalak kihegyezett, tollrajzú csontvázai ismétlődnek hullámként a polcok üvegei mögött, ásványba ragadt kisbogarak csöndes vonulása a többmilliónyi éve leheletnyi szárnyrajzot őrző kövek előtt. Fény villan a kőben a buborék gömbjén egyensúlyozó hajszálrepedések mellett. Milyen nyers is minden emberi beavatkozás emellett. a kő- és kristálycsiszolás mikrogesztusai durva csapkodások, a palatáblákon kirajzolódó ízelt és páncélos bogarak finom rajzú ívéhez hasolítva. Pedig igaz alázatot és rendkívüli kézügyességet követelő, szép szakma ez. Állok mozdulatlan s miközben lassan behúz az őscsiga csavarodó spirálja, halkan szól a teremtő: VAGYOK. Megérdemli az emberi faj - suttogom - hogy kivesszen, ha nem képes őrízni és szolgálni e csodát. Mielőtt kilépnék az utcára, észreveszem bent Billie Holiday kopott hangja szól. Megnyugtat, hogy eddig nem vettem észre: ő itt sem zavart. A platánsorokat követve megindulunk.

Lebontott ház telkén áll a cigánycirkusz: Zingaro. Istállótrágyás szalmán át vezetnek be csoportokként bennünket a kis csöngettyűkkel csilingelő inasruhás "szolgák". A porondon szép nagy libák, gúnárok és pulykák totyognak. A bevezetés ceremóniája beletartozik a műsorba. Még mindig jön be a közönség, amikor az inas egy intésére kivonulnak a szárnyasok és bevezetnek egy lovat, amellyel elsimítják az apró kavicsos, salakos talajt. Mindnyájunkat megkínálnak egy kis pohár forralt vörösborral. A porond köre fölött két nagy gyertyás csillár lóg. Bemasírozik újabb két inas, leeresztik a csillárokat és hosszú, régi gyertyaoltóikkal újabb szabályos szertartást végeznek. Régi operaházakba oltották így el a közönség távozása után a gyertyákat. Éppen csak derengő fény marad, amikor nyers, vásári hangon megszólal a villanyorgona. A zene hirtelen abbamarad és teljes sötétség borul ránk. Átellenben az orgonával a kör "túloldalán" vékony fénycsík jelenik meg. Alatta cigányzenekar. A cimbalom - bőgő - hegedű hármas belekezd a Vén cigányba. A Zingaro igazából nem is cirkusz. Csak zene és lovak. Régebben macskájuk és sólymuk is volt, meséli Szkipe. A ló fölmutatása egy metropolisz közepén. Gyönyörű lovak, kecses járással, hozzájuk tapadó, őket méltósággal megülő lovasokkal. Csak ennyi és mégis milyen sok. Tódul a páricsi közönség, nem bánják az első sorokban ülő nagypénzűek, hogy a cigányok szándékosan megdobálják, sárral fröcskölik, leköpködik, leöntik őket. Elvégre ez is egzotikus. A néger inas spirituálékat énekel. Az örökké vesztes, komikus arcú "főnök" gregorián dalokat énekel, míg aprócska szamarát körbevezeti. Újfent sötétség. Halkan szétszórt, pár cimbalomhang mellett befut egy fekete árny. Míg lassan kivilágosodik, rádöbbenünk, hogy csodát látunk. Nincs teljes fényár, mégis sejlik, aranyszőrű a fiatal csikó. Nincs ember a porondon, nem csattognak az ostorok. Csönd van, csak a szuszogás hallatszik. Megáll a kis jószág a kör közepén és füleit körbeforgatva hallgatózik. Mégegyszer körbefut és kibaktat. Magamban megbocsátom a gyönge énekesnő szereplését, a túlzó rájátszásokat, hiszen sikerült fölmutatniuk a lovat. Végül a sátoron kívülről harangok kondulnak, egy, kető, három is. Begördül a harangozó inasokkal a díszkocsi és az utolsó kondulás elhaltával bort nyitnak, körbekínálják a porondra özönlő közönséget. Újból hangos nevetés, zene, ricsaj hallik, mindenki koccint. Lágy nyári este van, gyalog ballagunk föl a Pére Lacheise mellett a Gambettáig.

Délelőtt Tickmayer Öcsi Formátiójának kazettáját hallgatjuk, a Kassák Lajos emlékére írt Bodogító pillanatokat. Itt, Párizsban újrahallgatva még szebbnek tűnik, mint az újvidéki hangversenyen. Különösen megfog bennünket a bevezető áttetsző, levegős zongorakísérete. Mire a szenvedélyességig fokozódó zongoraszólóhoz érünk, a nagy zenék vásárának Párizsában jólesően nyugtázom: ha láthatalanul is, de vagyunk. Biztos amit hittem. Leellenőriztetett.

Közvetlen Szkipe párizsi albérlete alatt terül e a Pére Lacheise temető. Vasárnap délelőtt leereszkedek egy sétára. Embermagasságtól nagyobb kripták hosszú házsorai közt kóválygok. A holt város utcáinak nevük is van. A túristák térképpel és vidokamerával a kezükben közlekednek benne. Lekuporodom egy síma kőre napozni. Az égen egy sugárhajtású gép húzza párhuzamos csíkját.

A Buttes Chaumont parkájában behúzódok egy nagy jávorfa tövébe. Kopár síksági, - sivatagi - városainkhoz szokva Párizs zöld városnak tűnik. Ápolt, gondozottt fák, bokrok, virágok valóságos erdeje uralja a várost. Séta az utcán. Mennyi természet, mondhatnán. És mégsem. Sehol egy elvadult rész, szertelenül burjánzó zöld sarok, mindenütt érezni az emberi kéz nyimát. Orléansig utazva vonatból végig megmunkált tájat látni. Pedig mennyire kellene egy érintetlen szöglet - csak természet - akár lepusztulóban is. Így csak hűsít ez a zöldáradat, de nem üdít föl. Nemigen látok bogarakat sem.

Miként lehet ebben a zsúfoltságban, túlkínálatban megőriízni a kíváncsiságot, az élméynvágyat - kérdezem a táncosokat. Egy kicsit bambának kell lenni, válaszolják. Le kell egyszerűsíteni a dolgokat és csak arra kell nézni, amit megkívánunk. A többit, a dolgok legnagyobb részét észre sem kell venni. El kell engedni a szemünk mellett.

Öt táncos egy sorban. Egymásba kapaszkodva egy kifigurázott balettmozdulatba merevedve. Körfordulat a saját tengely körül, majd mégegy , dobbantanak és új alakzatba szóródnak sézt. Ezt a percnyi időtartamú jelenetet több mint egy óráig próbálják Szkipéék. Ilyen sűrített jelentnél érezni, mekkora tér nyílik a legkisebb mozdulattal is. Születhet-e tánc a mai szaggatott, tört életmódból? Néptáncunk egy -egy mozdulatát, mint gyöngyöt mosta ki az idő. A mai szervestáncot művelőknek egészen a hétköznapi gesztusokig kell visszanyúlniuk. Újrakeresve az alapgesztusokat, megpróbálják megtisztítani azt minden fölöstől, hogy a legsikerültebb pillanatban valódi tánc lehessen. Nem volt rövidke mozdulatsor. Rókás Laci, Györk Jóska, Szkipe és Gérard tanácstalanul járkálnak, mígnem váratlanul évődésből egy új geg születik, amire végül egy teljes jelenetet építenek. Az öt ember kis böködő mozdulatokkal öklözi, szúrkálja egymást. A teljes kavarodásig fokozódik a jelenet. Paookon és fiai burleszk helyzetben. A rosszmájóság kis csípéseit, marásait nagyítják óriásira, hogy végül bepörögve mindenki saját megállíthatalan kezétől verve önmagát püfölje, verje. Hasamat fogom az összegubancolódott, vergődő nagyokat nyögő emberkupacot nézve. Az öngúny vitrioljában levitézlett háborúsdi telibetalált jelenete. Most már jöhet a fejetlen katonabábú, a sólyom és a hulladobálás ülepítő nehezéke.

Nóra lelépett idősebb amerikai férjétől. Csavargott, kertészkedett, utazott. Legutóbb Kaliforniában élt. Ott mindig meleg van. Egy garázsban lakot és kertészkedésből, fametszésből élt vagy az utcán táncolt. A fekete utcai zenészek befogadták. "Ők igazán tudnak adni - meséli - nem úgy, mint a különféle jótékony szervezetek. Ezt a kiváló bakancsot, meg egy kis fényképezőgépet is öreg néger barátaimtól kaptam. Azt mondja soha nem szakad le a lábamról. Most már mehetek. Mennyire örültem otthon, Magyarországon, amikor eljött a cseresznye, a földieper, a málna, a szőlő ideje. Amerikában az év minden szakában megvehető az összes gyümölcs. Persze vízízűek és így nem is jelentenek semmit sem".

A rinocéroszbőr játékterére oldalról természetellenes szögben dől be két vékony fácska. A játék végén egy szerkezettel a két pap függőleges helyzetbe állítja őket. Még dőlt tartásban vannak, amikor a két lány alájuk áll. Fejükkel megtámasztják a törzset és alig észrevehetően remegtetik a japánosan ritkított kis koronákat. Legalább fél órája kínlódnak, hogyan tartsák meg a két fát. Először kézzel, majd vállal támasztják, de ez tól darabolt, lerombolná az eddig felvezetett finom belső viszonyulásokat. Ha arccal vagy fejtetőbel érintik, akkor tól patetikus. Pipiskedéskor olyan törékeny helyzet teremtődne, amely elvonná a figyelmet a jelent központi figurájától, a két méteres Golemről, Rókás Laciról. Nem egyszerű odaállni egy fa alá. Egy idő múlva, nem végleges megoldásnál Szkipe félbeszakítja a jelent próbáját. Majd legközelebb - mondja - addig is csiszol rajta egy kicsit az idő. A csoportnál használt leggyakoribb mozgásközhely a forgás. Nem a balettszerű piruett, de a saját tengely körüli egyszeri fordulat. Hirtelen, gyors mozgás érzetét kelti, mintha történne valami és mégsem. Persze tisztán sugárzó mindennemű hígabb kötőanyag nélküli táncot művelni esetleg egy életút végén adatik meg.

Nézem a Polanski filmeket. Többüket videón. Nevetve állapítjuk meg Szkipével a Vámpírok bálja végén, hogy éppen pénteken 13-án éjféltájt néztük meg. Mekkorát tud nevetni ez az iszonyat bugyrait bejárt apró lengyel. A torz komikus oldalának szellemessége. Komor tónusú filmjeiben is ott bújkál a reménytelen szituációkban vergődő burleszkhős helyzete. A Vámpírok báljának zárójelnetében a hullabál tagjai akár át is táncolhatnának Fellini Casanovájába. a Gonosz uralkodik, a Gonosz elpusztíthatatlan, sugallja Polanski, újra és újra megrajzolva mellette az Ártatlanság arcát is. De legyőzhetetlen legutóbbi komádiájának, a Kalózoknak emberevő martalócvezére is. Durva, nyers figura, de minden körmönfontsága ellenére gyermekded, míg a fejükön tupírozott hajkoronát viselő spanyol urak az aljasságot megtestesítő kígyóként sziszegnek valódi mérget bocsátva ki magukból. A végén marad minden a régiben. a főurak váraikban az aranytrónnal, a kalózok pedig hajótöröttként az óceán közepén. A vízből, tengerből jön elő korai kisfilmjének 2 hőse egy ruhásszekrénnyel. Valahol, valamikor. Időtlen réteget tartalmaz minden maisága ellenére A Zsákutca is. Ebben a filmben a tenger jön a két sebesült gengszter kis fekete autójáért. Fontosnak érzem Polanski tárgyi világát. Tárgyak közt súrlódva, velük szembeszegülve vívják harcukat azok a szereplők, akik végül is idegenek ebben a közegben. Idegenek a konkrétság szintjéig is, lengyelek Franicaországban, franciák Angliában, amerikaiak Franciaországban, angolok Erdéyben, stb. Az angyali és sátáni dimenziók közt vergődnek, őrlődnek a szereplők és a végén szükségszerűen elpiszkolódnak ebben a harcban, elbuknak, megsemmisülnek. Előbb remegő rekviem a széttrandzsírolt emberiességért egy-egy Polanski film, mintsem a Gonoszság apológiája. A Kínai negyed narancsligete, az Iszonyat hősnőjének szembogara, a Zsákutca fehér tojása mindvégig megőrzi ártatlanságát. Szereplői sokszor már csak hullaként érinthetik meg az angyalit. A Frantic-ot, a legújabb Polanski filmet az orléansi moziban néztem meg.

Párizsba érkező amerikaiak gabalyodnak bele otthonosan használt tárgyaikba, kétségbeesetten vergődnek az ismerősnek vélt tárgyi világban.Újabb és újabb tárgyak bűvkörébe kerülnek, egyikük eltűnik, közben nem tudni miért hullák jelennek meg, majd újabb kis jelek, tárgyak egymásba fűzött motívumainak végzetes tárgyzuhataga, ismét hullák, állandó térváltoztatás, emberek konstans halálhelyzetben. Kicsit irodalmiasan alakított film, nincs teljesen képpé párolva, esetleges a látvány, mégis Polanski. A film keretjátéka a Lakóban is feltűnő színesbőrű szemetesek napi munkája. Az ő öltözetükre és a kukák rikító színeire rímel minden csiricsári fal, asztal, bár és félni kezdünk, mert jön máris egy újabb párizsi hulla.

"Olyan próbát szeretnék a csapatommal - tűnődik Szkipe - amely csöndben zajlik, egy délután egy-két szó hangozna el. Olyanok lennénk, mint a vaj, csak egymás apró rezdüléseiből élnénk. Semmi szó, hiszen nincs teória. Előbb mozgunk azután tapogatható a játék körül szóval. Én érzéki, mondhatnám zenei megközelítéssel táncolok. Számomra a ritmus a legfontosabb, hiszen vele élem meg az engem körülölelő teret. A test jelenlétét elsősorban ritmikailag tagolom, csak utána a többi érzékszervemmel. Előadás közben sosem gondolkodom, nem tudom mi lesz a következő mozgássor. Ezt a próbákon testbe vésett fizikai emlékezés hozza, én az adott helyzetet élem teljes feszültséggel és nyitottsággal. Legalábbis erre törekszem. Nem kell a szó."

New Morning jazz klub, május 17. A művészbejáró mellett ott lóg Chet Baker fekete keretes kis képe. Halk diszkózene szól. Shepp lassan kihullámzik és egy kemény szögként ütő frázissal kezdve elvágja a szánkat. U-Jaama. Csak a nélkülözhetetlent játssza. A csöndből már csak a váz, a nélkülözhetetlen csontváz bukkan föl. A szünetek kőgörgetei beszélnek. Szürke ötönyéből kinyúló kopasz fejével, fölfújt pofazacskójával a jazz fekete iguándja. Kertbe néző, szétszaladt szemeit messzi fölénk függeszti. U-Jaama. És a Mamma Rose irónikus, prédikációs változatban. Újra ének, blues Bessie Smith-nek. Eddig úgy hittem tudom mi a fekete üvöltés, de igazából csak ez este hallottam. Ősüvöltés. Ahol az emberi véget ér, ott kezdődik Archie Shepp üvöltése.

Mégsem az újvidéki koncerten hallottak mélységével, hiszen akkor életének teljes mélypontján Istennel pörölt, csak hozzá szólt. Ma este életerős, hiszi, hogy küldetése van, népéhez énekel. Tisztán és fölös nélkül. Nem látni szájában a rákos vágást, nincs már rákfenéje, erős az öreg. Csak üvölt, egész este üvölt. Íjként feszül kitátott szájjal az égre - belátni bensőjébe. Lila. Valaki feléje lobogtat egy csekket és székére teszi. Vége. Bekapcsolják a halk diszkózenét. A kijáratnál a félkezű takonybáb Billie Holiday "szobor" integet. "Zúzz össze, ne hagyj itt."

A Dunois klub a francia kortárs zenen fő helye, hasonló, mint a lesti Kassák klun. A külső XIII. kerületben épült eredetileg furnérlemezekből. Kívülről bemalterozták, megerősítették, gondolom régebben garázs volt. A mellette lévő üres telkeken félig lebontott romos házak, az épület teteje villanyégősorral van kidíszitve. Akárcsak Fellini küvárosi varietés bódéjai. Itt lép fel rendszeresen az egyik legjobb kortárs bőgős, Joelle Léandre és együttese. Érzékeny finom kamarazenét játszik a kvartett, valóban a zenére figyelve. Muzsikájuk nem csupán szólók sorozata. Léandre énekkel kíséri vonójátékát, míg az altós rövid ideges frázisai alá a pozanos köt hosszabb íveket. Mindhármukat egy nagyon fiatal ütős kíséri, ki éppen csak hozzáad a zene egészéhez. Mégsem áll igazán össze muzsikájuk, túl sok a gesztus, a zörej, a hitelességet kioltó öngúny, sok a beletömött kötőanyag. a feketéknél is ezt tapasztaltam, ők is már csak töredékeiben éltetik a népzenéjüket. Mekkora harcot vívott például Rollins, Coltrane vagy Ayler, hogy zenéjükből kimossa a fehér lerakódásokat és ugyanakkor maivá bővítsék. Sok a darabosság, tördeltség náluk is. Úgy maivá lenni, hogy az ősi zenék teljességét, lekerekítettségét megőrízzék, nem tudom sikerült -e valakinek. Shepp és Baker egy másmilyen világ utolsó mohikánjai voltak. Ma a klasszikus jazzben dallamívek helyett témajelzéseket játszanak, a break, a kiállás helyett ki- és beugrálások, vagy egymásradobált monológok. Léandre-től legjobbban a Szkipénél felvételről hallott al, a Kutya balladája tetszett. Ebben a himnikus szárnyalású kompozíciónam Barre Phillips kíséri szelíden hullámzó léptekkel Léandre reszelős, férfiasan keméény nonósjátékát. George Lewis hörgő pozanját fájdalmas női ének és egy valódi kuyta ugatása egészíti ki. A Dunois klub puha szőnyegén a koncert alatt egy szürke sziámi macsak sétált föl s alá.

Könnyű volt Chiricónak - súgom Szkipének, miközben Orson Welles Othellóját nézzük. Csak rá kellettnéznie Velencére, ahol már készen állt minden. Welles filmjében ebben a metafizikus, alvilági huzatú térben járkálnak le-föl a páncélos, markáns férfiak. Élesen törik az elomló fény. Fény és árnyék, szürke nélküli fekete-fehér itt minden. Egyaránt meztelen a déli fénybe mártott arc és a boltívek mélyi sötéte is. Az Othello árnylények körtáncát festő fényszalag. Mozgó dombormű ez a film. Noha majd 100 évvel a filmezés megjelenése után készült, mégis őrzi a laterna magica egyszeri csodáját, a némafilm varázslatosságát, frisses rálátását és tiszta nézését, csakúgy mint Dreyer arcot föltérképző vizsla tekintetét. Síkokban mozgó árnyjáték, új kamera obscura is lehetett volna Welles ez a filmje, ha a jellemek ütközése nem vonta volna el időnként egy drámaibb, irodalmibb közegbe. Welles azon ritka alkotók egyike, akinél él még a síkplasztika hagyománya. Ismeri a fény-árnyék síkjellegét, így nem a reneszánsz utáni térfestészet hamis hagyományait építi be mozgóképjeibe. Trauner Sándor érdeme, hogy díszlete nem a térbeliséget, hanem a rajzosságot emelik ki. Jágó és Othello fölé pl. pókhálóként borul a kis halászbódék faszerkezete. Desdemona csupa fény. Óriáskagylóra emlékeztető hullámzó boltívek alatt bolyong a szenvedélyétől becsavarodott fekete árny: Othello. Sötétülő csigák csvarodó terében lassan elsüllyed Welles kisfiús arca, filmje végén már csak a képmező sarkában világít egy egészen kicsiny szembogár. A Dél démona.

A Theatre de la Ville-ben 100 emberből álló fal néz le Pina Bausch színpadképére. Az Ősök egy kaktuszokkal teli nagy térben játszódik. Hátul egy kitömött rozmár fekszik, középen egy indiántörzsfőnök ül. A darab nem más, mint abszurd kis gegek egymásutánja a lassítás, fokozás, ismétlés mai manírjaival, zuhogó hangfalak kíséretében. Folyik az előadás és semmi sem történek meg. Ügyesen összemontázsolt részek váltakoznak a kifulladásig. Mindez csak mintha, de nem valós súlyú. Kár, hogy nem láthattam korábbi előadásait. Ekkora teret talán nem is lehet bejátszani, mondom Szkipének. "Igaz, válaszolja, én is érzem, hogy legfeljebb 3-400 embert tudunk a színpadról "beborítani". Kis kamaraszínházunk csak ennyi embert tud egyszerre megmozdítani. Ha többen lennénk, akkor viszont dekoratívabb elemekkel kellene dolgoznunk és a játék elveszítené bensőségességét." Egyszerű dolog.

Csak kevés emberből válhat igazi csapat, szerves kis közösség. Nem szabad eltávolodni emberközelből az óriásszinpadok arctalan tömegközönségéhez. Csak emberi léptékű, méretű színház lehetséges. A túlzó nagy méretek egy ember nélküli kulisszaszínházhoz vezetnek, ahol a mozgó díszletek lesznek az egyetlen szereplők. A pódium emberét nem lehet arctalan jellé egyszerűsíteni. Innen ered Bauschékhoz hasonló széles gesztusokra építő társulatok legnagyobb hiányosság: alig használják az arcmimikát. Színházuk nagy méretei közt az arc nagyobbrészt merev, komolykodó, így a test túljátszásokra kényszerül, a légüres térben affektálttá válik.

Kis formátumú rajzok, festmények kellenek, olyanok, amelyekkel behúzódhatunk egy kis sarokba, hiszen tárggyal árasztott máris e világ. Paradzsanov mester 1 órás filmjeivel mindent el tud mondani. Nem püffedt wagneri trilógiák, de tömény bartóki ütőszenék, Szabados szarvasfiai kellenek. A sok szótók, képtől hangtól bábeli a zűrzavar, fuldoklunk a földet borító dagályosságtól. Minden telített, nincs levegő és mégsincs semmi, hiszen mindez hamis, nem valódi. Így nem is segíthet rajtunk. Az idő szinte szmünk láttára, pillanatok alatt pukkasztja ki ezeket az óriás pöffetegeket, csak mi nem látunk - ahogy mondani szokás - a saját szemünktől.

A Párizsban hallott jazz koncerteken a dobosok rontottak a legtöbbet. Hol van már egy Zutty Singleton, egy Jo Jones. A mai dobosok, ütősök nem tudnak halkan játszani, alázatosan kísérni, zenében dobolni. A japán KOTO dobosoknak elég egy vastag bot egy vékony pálcika az összes árnyalatokra, hangszínre. Amióta technika van, hangosítás, mikrofonok, visszafejlődött a kéz ügyessége. Az erősítés lefokozta az érzést. Nem az érzék oldja már meg a dolgokat, hanem a gép segítsége, a segédeszközök. Az ötletesség helyébe a technikát állították. A nyomtatás elterjedésével ezért rajzolnak egyre kevesebben.

A filmnyelv faragók közül sokan támaszkodnak a képzőművészetre. Azon belül is elsősorban a térbeliséget hajszoló újkori európai festészetre. Pasolininél, Tarkovszkijnál kifejezetten érződik ez. Orson Welles nagyságát növeli a szememben, hogy ő a saját szemén szűrte le képeinek fény-árnyék világát. (Amerikai lévén persze milyen hagyományokra is támaszkodhatott volna?) Mivel az eredeti látványból merít, az előbbiek statikus fénybeállításával szemben nála mozgó, állandóan változó fény-árnyék festés alakult ki. Paradzsanovnál is, de nála elsősorban mozgó színvilágot látunk. Filmjeiben minden elönt az erős fény, ornamentális gondolkodásmódja egymásra vetülő mozgó képsíkokat alakít ki. Képsíkjain belül nem térbeli távolodást fest, hanem az egyiptomi hieroglifákhoz, az ázsiai festészethez hasonlóan ezek a síkok egymás fölöttiek vagy alattiak. Nem elől és hátul, tehát egymásra alárendelve történnek a mozgássorok, hanem párhuzamosan, csíkokban, sávokban. Ennélfogva filmjeiben nincs történetív sem, a keleti ornamentika egmásmellettisége, párhuzamossága a zenéhez hasonlóan tömbszerű építkezést alakított ki. Nála a montázs nagyobb szerepet kap és nem érdes varrat többé a film testén, hanem a ritmikai tagolás zenei/érzéki eszköze lesz. Paradzsanov filmjeinek számát egy kezünkön megszámolhatjuk, mégis mindegyik korszakos jelentőségű. Legtisztábban film az alig egy órányi Gránátalma színe. Filmjei zeni érzékenységűek. Paradzsanov kamerája nem mozgó tekinte, nem leíró jellegű. Kameraállása szinte mindig statikus: a mester fölmutat. Az élőlények közül egy sem mozdul úgy a filmjeiben, mint a valóságban. Elvégre ez film - mondhatná alkotójuk. Még a lovak is koreografát lépésekkel vonulnak. A stilizált koreográfia a film csúcspontjain archaikus táncokban formálódik meg. A gránátalma színében nincsenek párbeszédek. Időnként elszavalnak egy verset vagy énekelnek. A szerves életmódot élő szereplők zenébe hajló zörejvilága teljesen egybeolvad a film zenéjével. Tarkovszkijnak egy a szláv hagyományokhoz szorosan kötődő örökséggel és alkattal ,ég szükésge volt európai irodalmi és képzőművészeti támaszra. Paradzsanov egyértelműen ázsiai. Hieroglifként egymás mellé helyezett kis mozgóképi rítusait nézni számomra a legnagyobb boldogság...

A mozi hőskorához hasonlóan éltetni a filmvászon a tiszta mozgást, a mozgás szépségeit már csak talán az öreg Kuraszova tudja. RAN - mondja Kuraszova és folytatja a Kagemusha végszituációjánál. A hegy megmozdult. Majd 3 órán keresztül tart a vérfürdő, hogy pillanatokra megálljon a tekintet és ránézzen fűre, felhőre, virágra. A végén, mire minket is elborítana mára vér, lelassul a film. Nem a csatát látjuk az utolsó jelenetben, hanem a hosszú, majdnem mozdulatlan gyászmenetet.

A vak fuvolás a világ széleire botorkál, az űrbe mártva botját megijed és elejti a hóna alatt szorongatott papírtekercset. Kibomlik a kép és pár pillanatra elönti a vásznat az arany fény. Buddha sugárzó lényét láthatjuk egy villanásnyira. A váefal szélén görnyedtté merevedve áll a vak dalnok, egyre kisebb ponttá zsugorodva a hatalmas kőrengetegben. Kuraszovánál a film készítése némiképp csak ürügy. Nem végcél a mű. Életünk alakul át jobbá, míg e szülés tart. Az életvitel fontosságától súlyosbodik maga a film is. Nem cél, csupán közvetítőeszköz lesz egy a műnél is fontosabb ügyben. Különösen két utolsó filmje készítésénél kellett a mesternek és csapatának megküzdenie önmagával. Nem véletlen, hogy Kuraszova eredeti jelmezeket készíttet a legfinomabb anyagokból, kézifestéssel, földfestékből. Az eredeti tárgyak használatát saját bevallása szerint Mizogucsitól tanulta. De Kuraszovánál ez a gesztus jóval többet céloz, mint a színészek helyzetének megkönnyítését.. Hatalmas külföldi pénzekből tanítota meg a fiatalokat az ősi mesterségre, az anyag becsülésére, miként kell a hagyományokat a valóságban éltetni és megőrízni. Kuraszova napokig nézette forgatócsoportjával a felhők vonulását, mire a nekik megfelelő alakzatok megjelentek. a nap különböző óráiban figyelték a domb, a hegy színeinek változásait, a nap fényének alakulását és csak ezután kezdtek el forgatni. Remélem lesz ideje és ereje az öreg mesternek, hogy ember nélkül, csupán a természetről készítsen egy filmet. Lehet, éppen a felhők vonulásáról.

Paradzsanovot meghívták Hollandiába. A filmjeit bemutató szervezők ismerve a mester nehéz életkörülméyeit, megajándékozták egy holland viszonylatban is nagyobb pénzösszeggel. Paradzsanov elgondolkozott: "Itt nyugaton nem érdekel semmi, a vásárlással kapcsolatos dolg, haza, szerződés híján nem vihetem a pénzt." Paradzsanov kiáll egy térre és elkezdi osztogatni a pénzt, megkérdezve a járókelőket, kinek van rá szüksége. Egy idő múlva följelentik és megérkezik a rendőrség. Leellenőrzik a pénz eredetét és habókosnak tartva elengedik az öreget.

Az orléansi természetrajzi múzeum pincéjében tenyerembe tesznek egy galambtojásnyi nagyságú sólyomkoponyát. Milyen grafitbogarak másszanak majd erre a hófehérre főzött, habkönnyű csontcsőrre?

Utolsó franciaországi rajzom egy 1,5x2 méteres fehér lapra készült. A képmező alján hátán fekszik egy orrszarvú lábak és fej nélkül. Páncélzata alapján rovar is lehetne. A fej a testtől különválasztva, két templomtoronyra emlékeztető szarvval a törzs mellett fekszik. Valaki vagy valmi lepattintotta erről az óriásbogárról. Páncélosfej, vértezetszerű formálással. Kiarapacsú, símább papírra kezdtem el dolgozni egy vastagabb, porzékonyabb szénrúddal. Ezen a papíron csúszott a szén, ne reszelte eléggé. Áttértem a feketébb, préselt, keményebb szénre, amellyel sikerült megkapnom a papírt is láttatló lukacsosabb felületet. Az apróbb szemcsékből álló kemény szénrúd érzékenyen reagál a legapróbb papírpólusra is. Kisebb, érzékenyebb mozdulatokkal kellett dolgoznom. A görcsös embert is sokáig kell símogatni, mire fölenged. Ha sikerül átadnom magamat, az ilyen rajz is befelé fordultabb lesz.

A JEL táncszínház plakátjára végül a profilból megrajzolt szén-orrszarvú kerül. A papírlap felső széléig meredő hosszú szarvat keresztként metszi egy vékony, halványkék felhő. Tovább nézve látjuk, hogy nem felhő, hanem egy elölnézetből repülő kék sólyom. A szintén bogárpáncélzatú rinocérosz alá a herbáriumok finom hajlatú betűivel írva: 7 peaux de rinoceros.

Hanyatt fekve bámulok ki orleánsi padlásszobám tetőablakán. A sötétbarna ablakkeret közepén fekete csigakilincs. Az ablak képmezőjén alul és fölül is kitátott állkapocsszerű felhők úsznak. Középen kígyózó kékség. Lassan ereszkedő kis pók hajszálfonata húzza át az egészet.

Rinocéroszkoponya után kutatunk. Minden nagyobbacska városban van legalább egy. Orléansban elnémulunk előtte. A vulkán keresztmetszetével azonos ez a hosszában keresztülfűrészelt orrszarv. Fújtat, fortyog az üvegfal mögött a kőkemény agyar: Szavannák kis vulkánjai, vagytok-e még?

A 7 rinocéroszbőr utolsó képét próbálják. A játéktér mélyén, fönn a függöny tetején egy madárként gubbasztó púpos emberke furulyázik. A többiek már elvonultak. Szemben vele s háttal a közönségnek figyeli őt az alaktalan kis manó. Keleties, csöndökkel teli, nyugalomban élő rövid nádsípzenét hallunk. A manócska megremeg, apró gesztusokat ejt. Csönd. A madárfiú fölött az elpiszkolódott röngyfelhőből lassan csöpögni kezd az eső. Teljes mozdulatlanság. A ritkuló kopogással sötétbe borul a pódium is.

Első kanizsai sétámon, a fehér ingemhez az orléansi ócskapiacon vásárolt fekete zakóm veszem föl. A régi hotel teraszán ülök ki, a nagyutca végén. A templom mellől a félkezű kőszobor int: - Megjöttél? - és bólint hozzá a fejével. Talán meg - motyogom magamban, és elnézve mellette a többi mészkőszobor felé, hirtelen fölkapom a fejem. Gyermekkorom szobra, a fejetlen Szent János fölött ragyog egyre fényesebben a glória. 1988 májusa

Jazz Studium, 1990, No. 17.