2020-11-25    
Név:
Jelszó:
  
Regisztráció
Fórumaink
Olvasói levelek (5)
Kiadja:
Magyar Jazzkutatási Társaság
1023 Budapest, Lukács utca 4.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358

Alapítva: 1995. január

2011 mérleg és közhasznúsági jelentés:
2011_merleg_khjel.pdf

A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

2005-08-14 • Flór Gábor
Snétberger Ferenc szólókoncertje a Pesti Vármegyeházán

2005. augusztus 4.
Pesti Vármegyeháza
Snétberger Ferenc - gitár

Már reggel az volt az elsõ gondolatom, hogy: na, a mai koncertnek lõttek. Aztán délutánra ez a gondolat kicsit erõsödött. Szabadtéri elõadás zuhogó esõben nem valószínû, hogy létre tud jönni. Aztán megnéztem a programot, esõnap, vagy valami alternatív megoldás után kutatva, és megnyugodtam: rossz idõ esetén Díszterem.

Amikor megérkeztem a helyszínre, ez a megnyugvásom kissé alábbhagyott, meglátva a terem elrendezését. Szép a Vármegyeháza Díszterme, a magyar történelem nagyjairól készült festmények, meg ilyesmi, de koncertre teljesen alkalmatlan, már abban az esetben, ha húsz embernél többen kíváncsiak az elõadásra, és esetleg mindenki látni is akar, nem csak hallani. (Érdekes a széksorok kialakítása. Nem tudom, hogy szándékosan készültek-e úgy, hogy aki egyszer bement, az társai letaposása és jelentõs zajkeltés nélkül nem tudja elhagyni a helyét, de a késõn jövõk is csak a szünetben foglalhatják el helyeiket, hasonló okokból. A széksorokból viszont leginkább csak a pulpitust lehet látni, ami viszont pont ott van, ahol a mûvésznek kéne lennie).

Snétberger Ferenc esetében a telt ház általában garantált. Most is így volt, és mivel Budapest közlekedése egy csepp esõ után is megbénul, sikerült utolsó pillanatban érkeznem, aminek következtében két lehetõségem volt: vagy beülök egy csendes sarokba, és élõben hallgatok "lemezt", vagy állok. Én az utóbbit választottam, mert számomra az élõ elõadás igen fontos része, hogy látom a mûvészt, hiszen a gesztusok, a mozgás, a megjelenés, az átélés, mind igen lényeges többletet adnak még a legtökéletesebb elõadáshoz is. Errõl a többletrõl nem kívántam lemondani.

Érdekes volt a világítás megválasztása. Sehol egy "fejgép", vakító reflektorok. A színpadnak kinevezett sarok diszkrét félhomályba burkolózott, mintha csak gyertyák világítanának (nagyon jól illett a terem korhangulatához), és a mûvész is, mintha csak direkt ehhez a megvilágításhoz alkalmazkodva választotta volna a fekete fellépõruhát (vagy esetleg nem mintha, ki tudja). Ez az összeállítás különlegesen bensõséges alapot adott a koncertnek, és ezt még érdekes módon emelte az esõ folyamatosan hallható hangja, ami más esetben talán zavaró lett volna, most azonban valahogy még meghittebbé tette a hangulatot.

A koncert elsõ része fõként Snétberger "sztenderdjeibõl" állt, egymást követték a Little Bossa, a Tangó-variációk, a Gypsy, ugyanúgy, mint máskor pontosság, lendület és stílus szempontjából, és természetesen máshogy, hiszen az improvizáció alapeleme ezeknek a számoknak, ezért lehet szinte akárhányszor meghallgatni õket.

A koncert második részében újabb és régebbi dalokból hallgathattunk. (Sajnos, a címeket nem tudtam feljegyezni, mert a hangosítás ugyan kitûnõ volt, de a beszéd-mikrofonból a közönség felé csak a basszustartomány határáról elõkászálódó dünnyögés volt észlelhetõ). Az elsõ számban a magyar népdaloktól a bluegrass-ig többféle hatás ötvözõdését hallottam ki, mindez az egészen csendes hangulatból a teljes vadságba ívelt.

A második szám áthangolt gitárja nekem kicsit a szitárt idézte, lebegõ hangulatához pedig - mintha csak direkt használt effekt lenne - kitûnõ hátteret adott az odakint ömlõ esõ egyenletes zúgása.
Snétberger energikus játéka gyakori hangolást igényel a darabok között, és ilyenkor gyakran eszembe jut a Ravi Shankar-történet (lehet persze, hogy legenda, de jó), amikor egy koncert kezdetén percekig "játszott" valamit a hangszerén, amit a közönség buzgón megtapsolt, mire a mûvész így szólt: "Köszönöm, de csak hangoltam". Mert, bármilyen humoros is ez a történet, az bizony igaz, hogy az igazi mûvész kezében akkor is gyönyörûen szól egy hangszer, ha csak egyetlen hangot penget. És így van ez Snétberger Ferenc esetében: ahogy megpengeti a gitárt, elkezdõdik a varázslat.

A harmadik darab egy ballada volt, nekem a legkedvesebb az egész koncerten. Nagyon finom, tiszta hangok, egyre lágyabb, egyre halkabb, benne van minden, bánat és öröm, amit elveszít, és amit megtalál az ember élete során, valahogy minden, és mindehhez esõ, esõ, esõ. Ez volt az a szám, amirõl csak versben lehetne igazán jót írni, de az is halvány árnyékát tudná csak visszaadni még a hangulatnak is. (Megfordult ugyan a fejemben egy verses kritika terve, de aztán hamar elvetettem.)

Aztán egy lendületes darab, feloldandó a melankóliát, a már-már megszokott, pedál formájú kísérõzenekarral. Virtuóz elõadás, ráadásul olyan kísérettel, amelyik a szólista minden gondolatát ismeri (bár hirtelen ötletekkel azért nem túl jó megzavarni).

Majd érdekes kísérlet következett, a hathúros gitárt a mûvész egy nyolchúrosra cserélte. A tõle megszokott szerénységgel kommentálta is: "Megpróbálok most ezen játszani, de nagyon nehéz lesz." (Ezt a mondatot szerencsére nem a mikrofonba mondta, így többen értettük.) Természetesen általános derültséget okozott, hiszen ki hinné el Snétberger Ferencnek, hogy nehezen játszana bármin, ami gitár formájú, és húrok vannak rajta. Persze nem tudhatjuk, hogy mekkora nehézséget okozott a hangszer használata, mindenesetre a hallgatóságnak úgy tûnt, a világon a legkönnyebb dolog nyolchúros akusztikus gitáron játszani (bár a hathúrosnál is ez az érzése az embernek, ha Snétbergert hallgatja, csak akkor éri meglepetés, ha esetleg utánozni is próbálja otthon).

Aztán vége lett, és persze ráadás, de ez a vastaps korántsem udvariasságból fakadt, és a lelkes közönség kétszer is visszahívta a mûvészt, aki láthatóan szívesen tett eleget a kérésnek. Ez a koncert ismét megfelelt annak a közhelynek, hogy a jó dolgok rövid ideig tartanak, de legalábbis úgy érezzük. Szerencse, hogy Snétberger Ferenc az utóbbi idõben egyre többször örvendeztet meg minket ezekkel a "rövid" élményekkel.


Első megjelenés a Café Momus Internetes komolyzenei Napilapban