2020-02-26    
Név:
Jelszó:
  
Regisztráció
Fórumaink
Olvasói levelek (5)
Kiadja:
Magyar Jazzkutatási Társaság
1023 Budapest, Lukács utca 4.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358

Alapítva: 1995. január

2011 mérleg és közhasznúsági jelentés:
2011_merleg_khjel.pdf

A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

2005-08-25 • Flór Gábor
A Trio Midnight és Tony Lakatos

2005. augusztus 16.
Pesti Vármegyeháza
Tony Lakatos-Oláh Kálmán duó
Trio Midnight

Ez a nyár nem az igazi. Legalábbis a szabadtéri koncerteknek nem kedvez. A Vármegyeházán megrendezett koncertsorozat négy előadásából kettőt "elmosott az eső". Persze az előadások nem maradtak el, hanem átkerültek a koncertre teljesen alkalmatlan Díszterembe.

Snétberger Ferenc koncertjénél még lényegében nem volt olyan jelentős a változás, hiszen egyetlen ember egy szál gitárral ugyanolyan a Madisonban, mint a nappalinkban.
Ezzel szemben ezen az estén zenekarról volt szó, ami azért nem ugyanaz. Amikor beléptem a terembe, meg is győződtem erről, hiszen a hangszerek úgy voltak "fölrakva" a "színpadra", mintha a zenészek egy villamoskocsiban próbálnának meg muzsikálni. Szemkontaktus kizárva, viszont annak a nézőnek, aki a "sor" dobhoz közeli felén ül, igen érdekes akusztikai élményben lehet része, legalábbis az arányokat tekintve.

Ez persze a koncert első felén még nem derült ki, hiszen Oláh Kálmán és Tony Lakatos duóban játszottak. És ami igen jelentős élményt okozott: kihangosítás nélkül. Szerencsére a technikusok rájöttek arra, hogy ekkora teremben egy szaxofont nem kell hangosítani, a zongorát sem muszáj, esetleg éppen csak, hogy távolabb is jól lehessen hallani.

Szaxofont pedig erősítés nélkül manapság nagyon ritkán hall az ember, így általában a művész "soundja" ki van szolgáltatva az éppen aktuális technika minőségének, a technikus ízlésének, hallásának, és sajnos, ezek sokszor negatív irányba befolyásolják a hangzást. A szaxofonnak egyébként van egy nagyon különleges hangulata, amikor akusztikusan szól. Azok, az általában zajnak minősített kísérőzörejek (levegővétel, az áramló levegő alig észrevehető hangja, billentyűk kopogása), amelyek a hangszer velejárói (és amelyeket koncerteken, valamint lemezeken általában megpróbálnak a lehető legjobban kiszűrni, sterilizálni), élővé teszik, és inkább egyfajta többletet adnak a zenének. A szaxofon hangja amúgy is nagyon közel áll az emberi hanghoz, megszólalása (legalábbis avatott kezekben) telt, meleg, és ezekkel az apró zajokkal ez a hatás csak felerősödik. Nagyon jó lenne ilyen felvételekkel találkozni a lemezek között is, sajnos, ez elég ritka.

Ebben a ritka élményben lehetett tehát részünk ezen az amúgy is családias koncerten. Persze nem a nézőszámra gondolok, amikor családiasnak nevezem, hiszen szép számmal összegyűltünk, hanem valóban a hangulatra: a muzsikusok közelsége (én körülbelül másfél méterre ültem a zenekartól), az akusztikus hangzás, a mérsékelt világítás (meg aztán, ha a fellépő művész azzal kezd egy koncertet, hogy a bejáratnál talált mobiltelefon tulajdonosát keresi, ezzel a kísérőszöveggel: "Mielőtt elkezdenénk, legalább egyvalakinek örömet okozunk."), megalapozták a közvetlen hangulatot.

Tony Lakatos és Oláh Kálmán kiváló duót alkotnak. Hangszereik mint két táncos, akik azonos ritmusra mozognak, más figurákat, de mégis összhangban, néha megfogják, néha elengedik, de pontosan kiegészítik egymást. Különleges légkört teremtettek: a közönség nem tapsolt a szólók végén (ahogy egyébként jazzkoncerten megszokott), de nem azért, mert nem tetszett, hanem mert nem akart lemaradni egyetlen hangról sem, és nem akarta megbontani a zene varázsát.

Először Oláh Kálmán szerzeményét játszották, balladai hangulatú számot, majd Tony Lakatos Mr. Fried című számát, melyet David Friedmannak dedikált, és nemsokára megjelenő lemezén szerepel. Aztán pedig a Round About Midnight, Thelonious Monk szerzeménye. Nagyon szeretem ezt a számot, a jazz történetében rengetegszer hallhatjuk, a legkülönfélébb feldolgozásokban. Ez a mostani a legjobbak közé tartozott: Tony Lakatosnak nagyon "jól áll" Monk (mindig eszembe is jut, hogy igazán kiadhatna egy olyan lemezt, amelyen Monk-szerzeményeket játszik), és Oláh Kálmán is valami egészen új értelmezést adott a sztenderdnek.

Az intro alapján mintha nem is az "extrém" Monk írta volna, hanem mondjuk Debussy. Csak az akkordok ívéről lehetett felismerni (legalábbis azoknak, akik annyira sokszor hallották már ezt a számot, mint én), és a "valódi", konkrét témát csak a szaxofon hozta be, aztán egy közjáték, ami Oláh jóvoltából először Stravinskyt idézte, majd egy röpke ingabasszusos résznél Joplint, majd visszatért a szaxofon egy témára, amit egy sóhaj zárt. Mesteri volt, nincs rá jobb szó.

Viszont a duó "harmadik tagja" néha azért kicsit belezavart az élvezetbe: a teremben fölállított antik állóóra bizony negyedóránként töméntelen mennyiségűt csilingelt, átható triangulumhangon, és soha nem ritmusban. Olyan volt, mint egy köhögési roham: mindig a leghalkabb részeknél jelentkezik. (Szerencsére a szünetben megállították.)

Tulajdonképpen a Round Midnight lehetett volna akár a zárása is a koncertnek, annyira tökéletes volt, de balladával nem szokás zárni, így még egy gyors sztenderdet hallhattunk a szünet előtt. Ráadás most nem volt (bármennyire is szerettük volna), de hát végül is nem teljesen különálló két koncertről volt szó, hiszen mindkét művészt viszontláttuk a szünet után.

A második rész a Trio Midnight tizenöt éves fennállásának egyfajta megünneplése volt. A három muzsikus (Oláh Kálmán: zongora, Balázs Elemér: dob, Egri János: bőgő) több-kevesebb megszakítással lényegében ennyi ideje játszik együtt, és ez jazzformációknál elég ritka. Ünnepi alkalmak egybeesésének is tanúi lehettünk: Balázs Elemér a koncert napján ünnepelte születésnapját, valamint a napokban értesült, hogy miniszteri kitüntetéssel díjazták munkásságát.
A Trio Midnight amúgy sem szűkölködik díjakban, úgy együtt, mint külön, hiszen rengeteg fesztiválon, versenyen értékelték nagyra művészetüket működésük során. Oláh Kálmán szavai alapján továbbiakban is együtt (is) folytatják pályafutásukat, ami jó hír, mert az utóbbi időben kicsit csönd volt a házuk táján.

Három igen összeszokott zenészről van szó tehát, és ez hallatszott (látszott) ezen a koncerten is. Fentebb már említettem a szerencsétlen elrendezést, ez azonban a zenészeket (látszólag) nem zavarta. Nyitószámuk az Everything I Love volt. Oláh Kálmán dallamosan, egyedien zongorázott (mint mindig), Balázs Elemér a szokásos érzékenységgel dobolt ("énekes dobos", nem csak ritmusokban, hanem dallamokban is gondolkodik, és nem utolsósorban: nem "üti szét" a produkciót), Egri János is a tőle megszokott stabil alapot hozta. Egyetlen gond volt: a bőgő hangszíne szinte élvezhetetlen volt. Valamilyen karakter nélküli brummogás hallatszott az erősítőből, a hangok összefolytak, és ez kicsit levont a produkció értékéből, különösen, hogy egy trió esetén a bőgőnek igen nagy szerepe van. Persze Egri János jól játszott, nem véletlenül elismert bőgősről van szó, de sokkal jobb lett volna, ha érthetőbb hangszínt választ.

A következő szám Oláh Kálmán szerzeménye volt, amelyet Bartók Béla emlékére írt. Nehéz darab, a sok apró részlet sok odafigyelést kíván. Velem különösen jól bántak ezen a koncerten, mert ez a szám is az egyik kedvencem.
Aztán egy Bill Evans-szerzemény, a B Minor Waltz következett. Nagyon szép darab, érdekes módon ebbe került a dobszóló, holott nem egy kifejezetten "dobszólós" számról van szó, Balázs Elemért ez azonban egyáltalán nem vetette vissza abban, hogy egy igazán jó szólót játsszon.

Aztán visszatért Tony Lakatos, és egy ős-sztenderdbe kezdtek, az All the things you are-ba. Veszélyes dolog ilyesmit játszani, könnyen csúszik hakniba. Szerencsére most szó sem volt erről: kiállt a zongora, majd a szaxofon-dob-bőgő trió szinte teljesen szétszaggatta a számot, hogy utána fergeteges szvingbe váltsanak. Egri virtuóz bőgőszólója koronázta meg a darabot.

Persze ezután már nem lehetett más, mint ráadás, amely megismételte az előzőt: újra egy olyan darab, amit nagyon sokan játszottak már nagyon rosszul, és kicsit lerágott csonttá vált, a Summertime. És ez is elkerülte a "hakniízt". Sajnos, nem tudom, hogyan végződött, és volt-e még ráadás, mert a gyalogos koncertlátogatók sanyarú sorsa elragadott: el kellett érnem az utolsó vonatomat. Micsoda déja vu, tavaly hasonlóképpen jártam, és pont a zárókoncerttel, és, és, és… Úgy látszik, mindig olyankor van szervizben az autóm, amikor ez a koncertsorozat zajlik. De ez a kis (zuhogó esővel megfejelt) kényelmetlenség most nem annyira zavart, lefoglalták agyamat a Round Midnight futamai. Újra egy koncert, amely csak az emlékeimben marad meg.


Első megjelenés a Café Momus Internetes komolyzenei Napilapban