2020-02-27    
Név:
Jelszó:
  
Regisztráció
Fórumaink
Olvasói levelek (5)
Kiadja:
Magyar Jazzkutatási Társaság
1023 Budapest, Lukács utca 4.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358

Alapítva: 1995. január

2011 mérleg és közhasznúsági jelentés:
2011_merleg_khjel.pdf

A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

2005-09-29 • Flór Gábor
Három koncert a MOL Jazzfesztiválon

2005. szeptember 14., 15., 16.
Művészetek Palotája, Közraktár Sátor, Francia Jazz Hajó

Immáron harmadszor rendezték meg a MOL Jazzfesztivált Budapesten. Három eseményen volt alkalmam részt venni, három különböző helyszínen, összesen hét koncerten: a megnyitón a Művészetek Palotájában Szakcsi Lakatos Béla-Lukács Miklós, Jason Moran és a BandWagon, Jasper Van't Hof és a BJO, a Közraktár Sátorban a Free Style Chamber Orchestra, a Tzumó Electronic Dreams valamint a John Patitucci-Jack DeJohnette-Szakcsi Generation Group és a Francia Jazz Hajón, Sylvain Luc koncertjén.

1.
A Művészetek Palotája

A megnyitó esthez a Művészetek Palotája adta a helyszínt, megnyitóhoz kiváló is. Mondjuk egy számozott jegy elfért volna, nem illik igazán a hely stílusához, hogy aki kapja, marja-alapon üljenek le a vendégek, de szerencsére korán érkeztem, így nem kellett közelharcot vívnom egy jobb helyért (ugyan később sem kellett volna, mert azért telt ház nem volt, de szép számú közönség gyűlt össze).
Gőz László mondott néhány bevezető szót, kiemelte, hogy a mostani fesztivál a zongorát választotta központi témául, valamint felhívta a figyelmet, hogy az utolsó villamos 23.25-kor indul, és ehhez fogják magukat tartani a produkciók hosszúságát tekintve, majd elkezdődött a három részből álló műsor.

Elsőként Szakcsi Lakatos Béla és Lukács Miklós zongora-cimbalom duóját hallhattuk. A produkciót úgy konferálta be Gőz, hogy a művészek lényegében most látják egymást másodszor, mert először a lemezfelvételen találkoztak. Ez valóban tekinthető erénynek is, meg tényleg nagy dolog az improvizáció, azonban az ilyen produkcióknak van egy kis mellékíze: úgy hívják, hakni. Még akkor is, ha lemezről van szó. Ráadásul mostanában egyre többször találkozunk ilyen előadásokkal.

Persze két kitűnő zenészről lévén szó, most is egy kellemes előadást hallhattunk. A zongora-cimbalom párosítás érdekes hangzást kelt, Lukács pedig egyáltalán nem nevezhető átlagos cimbalmosnak: hangszerének összes lehetőségét kihasználja - pengeti, üti, pöcögteti. A két zenész egyébként "érzi" egymás stílusát, érzékenyen reagálnak egymás gondolataira, rezdüléseire, dallamviláguk gazdag. Forték és pianók (utóbbinál - sajnos - a cimbalom pedáljának nyikorgása jobban hallatszott a zenénél), a különböző ritmusok, a swingtől a népzenéig úgy váltják egymást, hogy nem nagyon hagyják a hallgatót unatkozni. Kicsit azonban megmutatkozott a kidolgozottság hiánya: gyakran ugyanolyan lágéban játszottak, ami bizony ennél a két hangszernél probléma, mert a dallamok, ahelyett, hogy segítenék, kiegészítenék, inkább kiütik egymást.

A következő produkció a Jason Moran and The BandWagon hangzatos nevet viselte. Jason Moran a mai jazzélet felkapott sztárja. Külföldön ódákat zengenek új zenekaráról, ezért, mivel nagyjából ismerem régi munkásságát, valamint ugyanaz a kedvenc zongoristánk (Thelonious Monk), bizonyos várakozással tekintettem a műsor elé.
A bevonulás igen hatásos volt: három jól öltözött fekete úriember érkezett, jópofa kalapokban, ráadásul a basszusgitáros egy igen különleges formájú hangszeren játszik, ami valahol a basszusgitár bőgősítéséhez hasonlít leginkább, és elég figyelemfölkeltő. Gépzenei bejátszás mutatta be a zenekart, majd Moran valamilyen okból lekapta a Steinway billentyűi elől a védőlemezt (néhányan megjegyezték, hogy szétszedi a zongorát). Aztán durva free jazz-be csaptak. Ekkor még azt gondoltam, ez csak az intro, főként, hogy néha funky-hoz hasonló valamibe váltottak. Aztán - sajnos - így maradt.

A basszus túl volt vezérelve, ami talán jobb is, mert kezelője statisztikai átlagban több hamis hangot fogott, mint tisztát. Lehetett volna egy pontozóbírót melléültetni, és minden szám végén fölemelhetett volna egy táblát: jó hang 20, rossz hang 40, aztán a koncert végén lehet eredményt hirdetni. Értem én, hogy free jazz, de azért néha legalább a megírt részeknél illene eltalálni egy-két jó hangot. Tudom, hogy közhely, de az jutott eszembe, hogy adjanak már valami hangszert (bármilyet), beszállok én is, ezen a műsoron nem tudok rontani. Meg az, hogy emberek évekig tanulnak komolyan zenélni (mert azért Moran és a dobos hallhatóan tudna valami normálisat is játszani), aztán belevágnak, és a legvacakabb free-t keverik a legbutább funky-val és blues-zal, ami létezik, és ettől világhírűek lesznek. Felvetődik bennem a kérdés: van értelme annyit gyakorolni?

Ezt az önki...fejezést, amit műveltek, szinte bármelyik garázszenekar előadja néhány sör után. A zenei bejátszások, fordulatok pedig csak azért valamik, mert New Yorkból jönnek. Ezeket a "nagy" ötleteket évekkel ezelőtt elsütötték már magyar zenészek, performerek stb., azzal a különbséggel, hogy nem írt róluk a világsajtó. Mert nem is ér annyit a dolog. Ha ez az amerikai jazz új zászlóshajója, akkor az amerikai jazz pontosan ott tart, ahol az egész ország. Sajnos, én nem tudok hanyatt esni attól, hogy valaki New Yorkból jött, szép az öltönye, és jópofa a kalapja.

Ami különösen dühítő volt számomra, hogy az összes darab bevezetője egészen ígéretes volt, csak aztán elrontották valami "kamu" vacakkal. Két rész volt az egész műsor alatt, ami nem késztetett pánikszerű menekülésre: egy ballada első fele (ennek a második fele is elment a posványba), valamint egy szóló zongoradarab, aláfestőnek, ha jól hallottam, egy filmbéli dialóggal.

A közönség egy része természetesen tapsolt, nagyon. A másik része az óráját nézegette, jobb híján.
Sajnos, a leginkább tapsolók az első sorokban ültek, így még egy ráadást is végig kellett szenvednem. Nem mentem ki, mert egyrészt akkor honnan tudtam volna meg, hogy végig is olyan iszonyatosan rossz ez a zenekar, másrészt valószínűleg túl illedelmes vagyok.

A szünet után következett az est tulajdonképpeni fénypontja: Jasper Van't Hof és a Budapest Jazz Orchestra fellépése. Sajnos, a közönség a késői időpontra való tekintettel kissé megfogyatkozott. A BJO koreografált bevonulását így már csak fél ház (se) élvezhette. Talán a lankadó lelkesedésnek volt köszönhető, hogy az akusztikusan is hangosabb rezekhez a technika elfelejtette kierősíteni a fafúvósokat, pedig azok még csak nem is kórusokat játszottak, hanem szólisztikus betéteket.

Aztán megérkezett Jasper Van't Hof. Napjaink egyik legeredetibb zongoristája, aki ráadásul kiváló színpadi ember, nem afféle elborult művész, hanem egy mindig jókedvű, kedves bohóc. Sajnos, az első szám után megláthattuk egy másik arcát is: nevezetesen az elkeseredettet. Ugyanis a zongora így az est harmadik részére bizony elhangolódott. Már ahogy ez a zongoráknál amúgy természetes, különösen légkondicionált helyiségben, és különösen, ha free-t játszottak rajta. Van't Hof láthatóan zavarban volt, nem tudta, mit csináljon ebben a helyzetben, aztán végül úgy döntött, nem tudja folytatni a koncertet ilyen hamis hangszeren. Tanácstalanság és némi döbbenet kezdett eluralkodni, a közönségből néhányan különböző nyelveken javasolták, hogy használják a színpadon lévő másik zongorát, majd mégis visszatért Van't Hof, és újból megpróbálkozott - "the show must go on" alapon - egy (ráadásul saját) szerzemény erejéig a hamis hangszerrel. Ami, ahhoz képest, hogy hamis volt, elég jól gerjedt is, talán, hogy még egy kicsit levegyen az élvezetből.

Ez után végre bejelentették, hogy röpke szünet, és mégis kicserélik a rosszalkodó hangszert a színpadon álló másikra. Ez a röpke szünet azzal a következménnyel járt, hogy még néhány tömegközlekedés-függő jazzrajongó volt kénytelen elhagyni a helyszínt.
Az újonnan betolt zongora furcsamód jobban szólt, mint az előző, pedig nem is Steinway. Vagy csak lekopott a felirat. Mindenesetre nem gerjedt, és ez már fél siker. Ettől a ponttól már normális mederbe terelődött a koncert.

Váltogatták egymást a sztenderdek és Van't Hof szerzeményei. Minden számban más szólózott, ki jobban, ki kevésbé. Különösen kiemelkedőek voltak Csejtey Ákos szólói. Örömmel hallottam egy viszonylag ritkán hallható számot, a Liberty City-t, Jaco Pastorius szerzeményét, kár, hogy egy esetlenre sikeredett szaxofonszólóval, és egy valamitől lehalkult zongorával. Hárs Viktor basszusgitáron kísérte végig a számot, és bár nekem hiányzott kicsit az igazi pastorius-os hangszín, azért szólója méltán érdemelte meg a tapsot.

Lassan hazament mindenki, már csak az autótulajdonosok, a szabadfoglalkozásúak, és az elszánt kritikusok maradtak a nézőtéren. Bánhatják, akik elmentek, mert a legjobb szám következett, még az egész estét viszonylag unottan végigdolgozó BJO muzsikusai is föléledtek egy kissé. A Dinner for Two, Jasper Van't Hof szerzeménye igazi zárószám volt, kihasználta a bigband összes lehetőségét, szépek voltak a szólamok, a dinamikai, hangerőbéli váltások. A szám végén pedig, miközben az immár jobb kedvre derült művész bemutatta az egész zenekart, visszatolták a jobb sorsra érdemes Steinwayt. A maradék, kis számú rajongótábor már sejtett valamit. Aki meg elment, bánhatja ezt ismét. Megérkezett Szakcsi Lakatos Béla, és olyan spontán zongoraduót hallhattunk, ami lényegében feledtette az egész estét, de a negatívumait mindenképpen. Szerencsére.

2.
A Közraktár Sátor

Erre a helyszínre is jellemző volt, mint bármelyikre: korán kellett érkezni. Én viszonylag korán érkeztem (másodikként), aminek következtében sikerült az első sorban helyet foglalnom (ennek később több jelentősége is lesz). Hamar megtelt a sátor, még az állóhelyek is, ebből látszik, hogy ha megfizethető áron, jó jazzkoncertek vannak, akkor arra van érdeklődés. És, hogy bármennyire is rétegműfaj a jazz, elég nagy réteget érdekel.
Az est kezdőzenekara a Nagy János és Pálhegyi Máté szellemi vezetésével megalakult Free Style Chamber Orchestra volt. A zenekar megjelenése alapján, valamint az első szám után még inkább, az volt az első gondolatom, hogy mennyivel jobban illett volna ez a társaság a megnyitóra, mint akik ott játszottak.

Az FSCO igazi mai zenét játszott. Lényegében akár nevezhetném crossovernek is, ha nem rakódott volna erre a megjelölésre annyi negatív felhang (megjegyzem, jogosan) a műfaji meghatározás alatt megjelent pénzgyűjtő giccsparádéknak köszönhetően. Szerencsére itt nem erről volt szó.
A zenekar, nevéhez híven, látszólag teljesen kötetlenül csapongott a műfajok között, egy számon belül hallhattunk andalítóan romantikus filmzenét, és teljes kakofóniába forduló free jazzt, de mindezt jó arányérzékkel, pontos vezetéssel, irányítással, ám mégis a szabadság érzetével. Ez az a vonal, amely egyre inkább jellemző az európai jazzre: klasszikus, jazz, többféle népzene egyfajta egészséges fúzióban egyesül. Kicsit ugyan azt az érzést kelti egy idő után, mintha tekergetnénk a rádió keresőjét, de egy olyan országban, ahol az állomások csupa jó zenét játszanak.

A szólisták kiválóak, bár nekem a torzított gitárhang eléggé stílusidegen volt, de egy Free Style nevű zenekarban ilyet talán le sem írhatnék. És még valami, ami sokat emelt az amúgy is kiváló produkción: ezek a muzsikusok láthatóan örömmel játszottak, bármelyikükre néztem, látszott, hogy átadják magukat a zenének, és élvezik, amit csinálnak, és nem csak a szólisták (és óhatatlanul mindig eszembe jutott az előző estén látott BJO unatkozó gárdája...).

Aztán a Tzumó Electronic Dreams. Nincs róla sok mondanivalóm. Oláh Tzumó Árpád elismert zongorista, Borlai Gergő elismert dobos, Papesh Péter elismert basszusgitáros, ifj. Födő Sándor elismert ütős, a notebook pedig egy elismert számítógépfajta. De ez azért kevés ahhoz, hogy jó zene szülessen. Hamar kiderült az is, hogy bizony a notebook nem érzi a stenket, ezért jól el lehet tévedni a gépalapon, aztán meg nem könnyű kínos nevetgélés közben visszatalálni. Meg az is kiderült, hogy a ritmus jó dolog, de azért a dallam sem egy utolsó, és ebből a kettőből van a zene, de bármelyik hiányzik (az ütőszenekarokat most hagyjuk, hiszen itt nem az játszott), egy idő után betör az unalom.

Egyébként a zenekar a színpadon láthatóan jól elvolt, nekik lehet, hogy tetszett, amit csináltak, a közönség egy része is jól elvolt (megfigyeltem, minden közönségnek van egy része, akinek lényegében minden tetszik), a másik részével (a nagyobbikkal) együtt unatkoztam. Hangszertechnikai bemutatónak megfelelt a produkció (már annak, aki vevő az ilyesmire), ha egy-két szólistát még bevesznek (mondjuk valami fúvóst és gitárost), akkor talán progresszív jazz-nek is nevezhetnénk, így viszont nem nevezem, örültem, amikor vége lett.

A következő koncert előtt kellemes meglepetésként ért, hogy behangolták a zongorát (amit ugyan az ismét szakmai csúcsokat döngető technika megpróbált megakadályozni azzal, hogy ordított a zene a hangszórókból, de szerencsére a hangoló mester nem hagyta magát, és a rövid intézkedés után keletkező viszonylagos csöndben már sikerrel járt). A szünet alatt láthatóan még több ember érkezett, és leginkább a színpad előtt csoportosultak, állva. Én naiv, azt gondoltam, majd leülnek, vagy ha nem, hát majd a rendezők megoldják a problémát, így nem aggódtam.

Majd megérkezett Jack DeJohnette és John Patitucci, a közönség egyöntetű ovációja közepette, ami nem véletlen, hiszen ez a két úr így együtt talán a világ egyik legjobb ritmusszekcióját alkotja.
Az álló emberek egy része leült, a másik nem. A lassan kialakuló lincshangulat közepette Gőz László megkísérelte megkérni az állva maradt csoportot, hogy foglaljanak helyet, de láthatóan nem sikerült szót értenie velük, mondhatni, semmibe vették, tüntetően és öntudatosan (hogy mire, nem tudom) keresztülnéztek rajta. Ezután végre megérkezett egy biztonsági őr, és testsúlyával gyakorolva hatást az álló csoportra, odébb tolta őket, majd ebben a pozícióban állták végig a koncertet, biztos jó volt mindannyiuknak.

Az élvezetet növelendő (mármint a sajátjukat) egyre többen rá is gyújtottak, sajnos sokan még mindig azt hiszik, hogy a jazz az alkohol és a cigaretta szinonimája, valamint ragaszkodnak ahhoz a jogukhoz, hogy mások egészségét rongálják, de ez nem lepett meg, így néha könnybe lábadó szemmel és visszafojtott lélegzettel néztem végig a koncertet, ami akár az áhítat jele is lehetett volna a külső szemlélők számára.

Érdekes produkcióra vállalkoztak a művészek: a Szakcsi Generation (Szakcsi Lakatos Béla, Szakcsi Lakatos Róbert, ifjabb Szakcsi Lakatos Béla és Oláh Kálmán) négy különböző stílusú, érzelemvilágú zongorista egymást váltotta a színpadon, két-két számot játszottak a külföldi művészekkel, egy saját szerzeményt, és egy ismert sztenderdet.

Ifjabb Szakcsi Lakatos Béla nyitotta a sort, stílusa visszafogott, kicsit merengő, ehhez mérten volt visszafogottabb a ritmusszekció is. Patitucci ugyan még akkor is egész testével játszik, ha balladát kísér, de nem nyomta el a szólistát, értelmes dolgokat játszott, szólói dallamosak, daumen-technikája meg egyenesen briliáns. DeJohnette dobolására mindig is az érzékenység, a sok apró motívumból építkezés volt a jellemző, nekem mindig a csipkét juttatja eszembe. Ahogy öregszik a művész, egyre tanárosabb külsőt kezd ölteni, ez a stílus pedig tökéletesen illett ehhez a zenéhez (nem mintha a többit ütötte volna).

A következő Szakcsi Lakatos Róbert volt. Itt egyértelműen a bőgőé volt a főszerep mindkét számban, talán azért, mert a zongora kicsit túlságosan is háttérbe vonult, szabad játékteret engedve a két külföldi művésznek, akik éltek is ezzel.
Aztán Oláh Kálmán következett. Láthatóan az estének ezt a részét élvezték a legjobban a művészek (és bevallom, én is), Kálcsi eredeti dallam és ritmusvilága, egyéni harmóniái láthatóan tetszettek a két amerikainak. Az este legjobb bőgőszólóját is itt hallhattuk.

Utolsónak lépett a színpadra Szakcsi Lakatos Béla. Az ő játékát a tőle megszokott virtuozitás jellemezte a sztenderdben, de a Little Gypsy Song sokkal többet hozott ki a trióból, valószínűleg Patitucci és DeJohnette is szívesebben is játszottak eredeti szerzeményeket, mint unalomig lerágott sztenderdeket.

Jack DeJohnette egyébként jelentős szerepet vállalt az egész este során: ő mutatott be mindenkit, irányította az eseményeket, konferált, valamint az utolsó produkció közben elkezdte szervezni a bónuszt (ami úgy tűnt, akkor jutott az eszébe). A bónusz (nem nevezném ráadásnak, mert inkább az est megkoronázása volt, nem egy szimpla visszajövetel) az volt, természetesen, hogy az összes zongorista egyszerre játszott a színpadon. Ez némi technikai nehézségbe ütközött, fölszereltek egy digitális zongorát, hogy azért mindenkinek jusson billentyű, de nem találtak elég széket a színpad körül (bár számos technikus lézengett jobbra-balra tanácstalan arccal, némileg a Kádár-korszak legendás útépítő munkásaira emlékeztetve, akik köztudottan mesterei voltak a munka imitálásának), így Jack DeJohnette-re maradt a feladat, hogy a színpad mellől megfelelő ülőalkalmatosságot kerítsen, amely nehézséget (ellentétben az erre alkalmazott személyzettel) sikerrel le is gyűrte, és miután beállította a széket Szakcsi Róbertnek, elkezdődhetett a zene. Egy alapművet választottak, a minden jazz-t tanuló által jól ismert, harmóniamenete miatt fogalommá vált Oleót. Gyors volt, virtuóz volt, ismert volt, a négy különböző stílusú zongorázást együtt hallva érdekes is volt, úgyhogy jó választás volt zárásnak.

Ez a koncert nagyon kellemes meglepetés volt számomra. Kicsit gyanakodva néztem elébe, hiszen ismét félő volt, mint már annyiszor, hogy megérkezik két világsztár, lenyomnak valami vacak haknit, ide jó lesz ez is-alapon. Ebben az esetben azonban nem ez történt. Patitucci és DeJohnette teljes odaadással játszották végig a műsort, alázattal közeledve a zenéhez, nem nyomták el a zongoristákat, nem siettek haza, teljes tehetségüket és tudásukat adták a produkcióhoz, és ennek megfelelően kitűnő előadás is született. (Szerencsére jó választásnak bizonyult az első sor, hiszen közvetlenül a színpadról hallhattam a bőgő hangját, ugyanis a koncert után többektől hallottam, hogy milyen rossz hangon játszott Patitucci, és én csak csodálkoztam. Aztán hamar rájöttem a "titok nyitjára": valószínűleg ismét a technika hozzáértő ördögéről volt szó. Eddig azt hittem, hogy csak én gondolom, hogy itthon igen kevesen képesek normális bőgőhangot kihozni a nagy "cuccra", legyen bár a művész fölszerelve a világ legjobb eszközeivel, de úgy látszik, mások is észrevették már. Kár, hogy az érintettek nem "érintődnek" ebben a kérdésben. És örülök, hogy ebből az "élményből" kimaradtam, és élmény tudott maradni Patitucci bőgőjátéka.)

3.
A Francia Jazz Hajó

Bár az idei fesztivál a zongora jegyében zajlott, nekem zongorából ennyi elég volt, úgyhogy harmadiknak a francia gitáros, Sylvain Luc koncertjét választottam.
Sylvain Luc az akusztikus gitározás világszerte elismert mestere. Én először Bireli Lagréne-nel rögzített közös koncertjét láttam dvd-n, és már akkor felfigyeltem művészetére. Zenész családból származik, játékából kicsendül a francia musette öröksége, a manouche swing, a klasszikus zene, a modern jazz, technikai eszköztárában fölhasznál szinte mindent, ami a modern akusztikus gitározást jelenti, de muzsikáját nem az öncélú technikahajszolás jellemzi, hanem a muzikalitás, az ötletesség és játékosság.

Tulajdonképpen populáris zene, amit játszik, jazz ugyan, de nem muszáj "érteni", nem feltétlenül kell hozzá vájt fülűnek lenni, közönsége nem behatárolható. Nálunk ritka a gitározásnak ez a vonala, hiányzik is nagyon (elmondások és írások alapján tudom, hogy az ötvenes években még többen űzték ezt a "stílust"). Fő hangszere általában egy speciális elektroakusztikus gitár, a Robert Godin által kifejlesztett modell, melyre az a jellemző, hogy a húrok külön-külön hangszínezhetők, ennek következtében az összes húron más típusú hang generálható, de anélkül, hogy ez az akusztikus hangzás rovására menne.

Ezen az estén azonban egyszerű akusztikus hangszerrel kezdett (de alap "szőnyegnek" azért belepengetett az állványon álló Godinba), finom bevezetéssel a koncerthez (bár a hajó motorja kicsit néha belemorgott a hangzásba), csak a második számnál vette föl kedvencét. Szinte alig tartott szünetet a számok között, és szinte alig lehetett fölismerni a darabokat, amiket játszott. Pedig hallhattunk Nuages-t, Birdlandet, francia sanzont, Summertime-ot (a koncert ráadásaként, ismét akusztikus gitáron), latin zenét, játszott fingerstyle stílusban, volt egy kis tapping, majd valahonnan alkalmanként előkerült egy pengető is (ez azóta is rejtély számomra, honnan: először úgy tűnt, a szájából veszi ki, aztán már figyeltem, de csak annyit tudtam kivenni, hogy valahol a tenyerében tűnik el, csak azt nem tudom, mivel fogta, ha egyszer mind az öt ujjával pengetett) változtak a tempók, hangszínek, sőt, a hangszerek. Egy egyszerű ember, egyszerű ruhában, majdnem edzőcipőben, mókás grimaszokkal, kedves mosollyal, egyetlen gitárral olyan varázslatot teremtett, amit soha nem felejthet el, aki hallotta. Szünet nélkül játszotta végig az egy órát, de senki nem nagyon akart hazamenni. Reménykedtünk, hátha mégis csak szünetet tart.

Fontos és hiánypótló vállalkozása a BMC-nek ez a fesztivál. Ennél jobb reklámja nem lehetne a jazz-nek, mint egy ilyen több napos rendezvénysorozat, ahol elérhető áron juthat el a jazzt kedvelő, vagy a jazz-zel csak éppen ismerkedni kívánó közönség jobbnál jobb koncertekre. Ha a jövőben kicsit szélesebb palettáról merítenek (és nem feltétlenül külföldiről), és a (leginkább technikai) malőrökön fölülemelkednek, a MOL Jazzfesztivál fölzárkózhat a nagy hírű európai fesztiválok sorába.


Első megjelenés a Café Momus Internetes komolyzenei Napilapban