2020-09-21    
Név:
Jelszó:
  
Regisztráció
Fórumaink
Olvasói levelek (5)
Kiadja:
Magyar Jazzkutatási Társaság
1023 Budapest, Lukács utca 4.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358

Alapítva: 1995. január

2011 mérleg és közhasznúsági jelentés:
2011_merleg_khjel.pdf

A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

2004-01-20 • Matisz László
Kockáztattak és kápráztattak
Kockáztattak és kápráztattak David Murray és a Balogh Kálmán Gipsy Cimbalom Band Élő lemezfelvétel Fonó, 2004. január 10. Az egész úgy kezdődött, hogy a győri Mediawave Fesztiválon visszatérő vendégként fellépő David Murray ezúttal nem tudott ellenállni a – már feltehetően látensen régóta munkáló – késztetésnek. A világhírű amerikai fekete dszesszmuzsikus már egy évvel korábban is élénk érdeklődéssel figyelte Győrben a Romániából érkezett roma rezesek, a Fanfare Savale koncertjét. Balogh Kálmán Gipsy Cimbalom Band-jének zenéje azonban azonnali elhatározásra sarkallta. A koncert végén rögtön közölte: „lemezt akarok csinálni velük”. Hogy a szaxofonos ezt komolyan gondolta, annak körülbelül négyszáz ember szem- és fültanúja is lehetett január 10-én a Fonóban, ahol David Murray és a Balogh Kálmán Gipsy Cimbalom Band közös, lemezfelvétellel egybekötött koncertet adott. Nem ismeretes hányan rekedtek kinn, de ha azt vesszük, hogy egy ilyen rendezvényen összeadódik a dzsessz- és az etno- vagy világzene-kedvelő érdeklődők száma – azokról nem is beszélve, akik akár Murray, akár Balogh Kálmán miatt külön-külön is elmennének bárhová, hogy meghallgassák őket –, el lehet képzelni, mekkora lehetett a népsűrűség. Pedig első hallásra igencsak bizarrnak hat egy ilyen párosítás. Fotó: Sándor Kata Az ugye tény, hogy David Murray nem az a fajta mainstream zenész, aki elnéző fölényességgel mosolyog, ha valami olyan egzotikummal találkozik, mely harmóniai, ritmikai kidolgozottságában, technikai színvonalában, cizelláltságában elmarad az improvizatív zenében mércét jelentő dzsessztől; vagyis a fekete amerikaiak intellektuális zenéjétől. (Már csak azért sem tenné ezt, mert ő egészen biztosan tisztában van azzal, hogy ilyen alapon nem lehet minőségi különbséget tenni zene és zene között; bár nyilván előfordulhatnak beszűkült, sznobizmusból fakadó vélemények is.) A World Saxophone Quartet, a Clarinet Summit vagy a Music Revelation Ensemble elnevezésű hajdani formációk frontembereként a teljes nyitottság szinte magától értetődő Murray részéről. Abba most ne is menjünk bele, hogy Murray páratlanul aktív pályája során hányféle izgalmas zenei kalandba keveredett, de talán érdemes idézni egy közelmúltban adott interjúból, amelyben Balogh Kálmán és a Cimbalom Band-élmény után a következőket mondta: „Az az ember csodálatosan játszott. Fantasztikus volt, engem lenyűgöz a cigány nép zenéje. (…) A világgal meg kell ismertetnünk a dzsessz komoly oldalát is, hiszen ez a feketék klasszikus zenéje. De senkit nem szabad kihagyni belőle, az egész emberiséget beleértem, és így sokféle világzenei hatás érheti a dzsesszt.” Nos, talán ennyiből is kiderül, hogy a művészi irányultság mellett a mentalitás, az emberi tényező is alapfeltétele egy ilyen különleges produkciónak. Mindkét oldalról. Ugyanis Balogh Kálmánék – a megtiszteltetés zavartságán túl – hasonló mentalitással fogtak neki a közös munkának. És innentől kezdve már nem az elvi vagy intellektuális irány a meghatározó, hanem a játék. A kedvenc játék – mindkét oldalon. Mert az már sima ügy, hogy ki hogyan játszik. Néhány másodpercnyi bizonytalanság után már az sem kérdés, hogy ki hogyan alkalmazkodik, reagál, asszociál a közös játékban. Minden, ami ettől több lehet a zenében – mint például a művészi értelemben vett emelkedettség, az érzelmi telítettség vagy spirituális tartalom –, tervezhetetlen és kiszá-míthatatlan. Pláne, hogy improvizatív világzenei session produkcióról van szó. Fotó: Sándor Kata A Cimbalom Band repertoárjából származó népszerű melódiák, feldolgozások (néhány szám erejéig autentikus darabok is), régebbi Murray-témák, valamint erre az alkalomra készült eredeti kompozíciók egyaránt szerepeltek a programban. A remek, virtuóz hangszeres megoldások, az izgalmas műfaji összeoldódások mellett az előadás persze itt-ott bájosan fésületlen is tudott lenni, de az effajta esendőséget csak az nem bocsátja meg, aki a pénzéért árut vár. A dolog kockázatos mivolta már az ötlet megszületésének pillanatában egyértelmű volt. Így az élő lemezfelvételt néhány napos stúdiómunka is megelőzte, hogy legyen mivel korrigálni a koncert balszerencsésebb pillanatait. A helyzetet csak tovább bonyolította a Duna Tv tevőleges jelenléte; vagyis a technikai és egyéb rizikótényezők nem is maradtak rejtve. Ezekután szinte lehetetlen elképzelni, hogy milyen lesz a lemez… A koncert viszont két dolog miatt igazán emlékezetes marad. Az egyik, hogy a muzsikusok aznap este (is) a tőlük megszokott világszínvonalon játszottak (ez utóbbi tevékenység a szó nemes értelmében értendő). Senki nem volt a saját, igen magas mércéje alatt, sőt Kovács Öcsi talán még jóval felette is volt – vagy csak nem lehet megszokni, hogy milyen nagyszerű muzsikus. A másik emlékezetes élménnyel azok lettek gazdagabbak, akik azt is észreveszik, hogy a zenészek aznap esti felszabadult öröme, a saját játékuk élvezete mennyire megemeli a produkciót, hogy az – egyébként hétköznapi – emberi közvetlenség, a rokonszenv, a szeretetteljes légkör a zenében is pozitív erőnek számít.