2020-11-30    
Név:
Jelszó:
  
Regisztráció
Fórumaink
Olvasói levelek (5)
Kiadja:
Magyar Jazzkutatási Társaság
1023 Budapest, Lukács utca 4.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358

Alapítva: 1995. január

2011 mérleg és közhasznúsági jelentés:
2011_merleg_khjel.pdf

A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

2006-05-03 • Simon Géza Gábor
A RAGTIME ÉS ELŐJAZZ ELŐADÓI, KÖZÖNSÉGE, SZÍNTEREI

Az első jazztörténészek, akik történetesen európaiak voltak, mindig a műfaj amerikai eredetét hangsúlyozták, és alig-alig vagy egyáltalán nem foglalkoztak azzal, hogy e zenélési mód gyökerei mélyen nyúlnak az európai nép- és műzenébe. Még kevésbé foglalkoztak azzal, hogy e zenét megvizsgálják a tánc szempontjából, aminek pedig mind a kezdeti formák elterjedésében, mind a későbbiek folyamán fontos szerepe volt. Az európai nép- és műzenében, éppúgy, mint a kialakulóban lévő amerikai zenében minden korszakban a használati zenei jelleg volt előtérben. Köztudott, hogy Bach, Mozart vagy Chopin jó néhány műve is „tánczene”, vagyis napi használati célokra és nem koncertpódiumokra készült. A jazz kezdeti formái, így a ragtime is effajta „használati zeneként” születtek.

Európában, ha úgy tetszik, az ún. civilizált Európában a XIX. században a színesbőrű emberek feltűnése már önmagában szenzációnak számított. Sok tekintetben így volt ez a tekintélyes gyarmatbirodalmakkal rendelkező Nagy-Britanniában vagy Hollandiában is, holott ezekben az országokban a felsőbb, a gazdagabb körökben bevett szokás volt színesbőrű inast vagy szobalányt tartani. A házaknál szolgáló színesbőrűek emellett zenéltek is, illetve volt egy kisebb réteg, amely csak a zenével és a tánccal foglalkozott. A XIX. század elejének Európájában eseménynek, mégpedig szenzációs eseménynek számított, ha egy vándortársulat: cirkuszi, színházi vagy folklórtársulat színesbőrű előadókat is felléptetett.

Az Európában, így Magyarországon, majd az Osztrák-Magyar Monarchiában fellépő kiforrott együttesek, vagy éppen alkalmi csoportosulások saját, eredeti környezetükből kiragadva sokkal inkább különlegességek voltak, mint szülőhazájukban. Az eredetileg talpalávalóként játszott zene itt, nagyon ritka kivételtől eltekintve, csak az együttes táncosai számára jelentett tánczenét. Amerikában a hallgatóság mind az egyházi, mind a világ jellegű összejöveteleken aktív résztvevő volt: lábdobogással, csosszantással, közös énekléssel, tánccal vett részt az istentiszteleteken éppúgy, mint mondjuk egy vaudeville, vagy zenés bohózat előadásán. E produkcióknak a Monarchia-beli közönség passzív szemlélője maradt, tetszését, beleérzését nem aktív részvétellel, hanem tapssal fejezte ki. Ennek az alapvetően másfajta hozzáállásnak tulajdoníthatjuk, hogy a jazz előzményei, majd később különböző stílusai miért azt a kritikai visszhangot és beskatulyázást kapták, amelyet kaptak.

A zenészek tudomásul vették, hogy a ragtime, cakewalk és a többi rokonműfaj elsősorban használati zene, amely sokkal jobban fizet a folyamatosan működő orfeumokban, táncpalotákban, zenés kávéházakban, mint a színházi előadásokon, amelyek ritkák, és ahol a külsőségek, a reprezentáció lényegesebb, mint a játszott zene minősége. Épp ezért az (elő)jazz műfajába sorolható igazán jó produkciók elsöprő többsége lokálokban, különböző rendű és rangú szórakoztató helyeken született. Ide látogattak a kor amerikai és európai sztárjai. S a közönség „vette a lapot” és sorra-rendre megnézte őket. Kialakult az a réteg, amely nemcsak meg tudta fizetni, de igazán értékelte is a jó előadást.