2020-09-22    
Név:
Jelszó:
  
Regisztráció
Fórumaink
Olvasói levelek (5)
Kiadja:
Magyar Jazzkutatási Társaság
1023 Budapest, Lukács utca 4.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358

Alapítva: 1995. január

2011 mérleg és közhasznúsági jelentés:
2011_merleg_khjel.pdf

A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

1934-02-01 • Fóthy János
JAZZ

Victor Hugoról mondják, hogy ő ennek a nagyon szellemes, de nem kevésbé gonosz mondásnak szerzője: "A zene a legköltségesebb lárma". Hogyan? Hiszen a jó Victor Hugo korában a zene még csak Beethovennél tartott, nem is Wágner Richárdnál, . . . jazz-muzsikának pedig híre-hamva sem volt. És mégis ez volna a romantikus költőfejedelem véleménye az élet legszebb ajándékáról, a zenéről? Mi lett volna akkor, ha manapság él, a jazzband korában?

Ezzel szemben a világért sem akarjuk a jazzbandet lebecsülni, de mindenkinek el kell ismernie, hogy a jazznek feltűnően sok köze van úgy a lármához, mint a költségességhez.

Ha tizenöt esztendeje valaki kimondta volna előttünk ezt a szót: jazzband, egészen bizonyos, hogy értelmetlenül bámulunk rá és nem tudjuk, miről van szó. Ma? A jazzband éppoly természetességgel hozzátartozik az életünkhöz, mint - például - a mozi, vagy még ennél is jobban, mert olyan embert könnyen el tudok képzelni, aki nem jár moziba, de olyat, aki ne hallgatna jazzmuzsikát, alig. Mi hát az a különös varázs, amellyel ez a furcsa zene annyira meghódította a világot, hogy szinte el sem képzelhetjük azokat az időket, amikor még nem volt jazz. Én azt hiszem, különös varázsa nemcsak abban van, hogy a mai ember, a gyorsaság, a technika, a tempó és ritmus korának gyermeke, a táncban és zenében is a kor tempóját és ritmusát keresi, hanem abban is, hogy az egész mai élet sokkal színesebb, izgatottabb, groteszkebb annál az életnél, amelynek tánca a keringő, zenéje pedig a cigányzene és katonabanda volt.

A jazz ellenségei a lüktető szinkópákban, a piszton rikoltozásában és a szaxofon gúnyos és öblögető kacagásában szeretik holmi "danse macabre" kisértetiességét és baljós féktelenségét felfedezni, mondván, hgoy ehhez a saját sírja felett vadul táncoló mai emberiséghez nem is méltó más muzsika, mint a kannibálok ez a diadalmi tánczenéje, miközben a szegény európai kultúra tehetetlenül várakozik, hogy szőröstül-bőröstül elnyelessék.

Ezeknek a keserű jazz-ellenségeknek nincs igazuk. A jazzmuzsika világháború és gazdasági válság nélkül is meghódította volna a világot, legfeljebb nem 1919-20-ban, hanem . . már jóval előbb, mint ahogy Páris és London már a világháború alatt is izelítőt kapott a jazzből. Persze Amerikából, mert a jazz - keserű ellenségeinek ebben sincs igazuk - nem az afrikai emberevő négerektől, hanem a vallásos, sőt keresztény északamerikai négerektől származott el Amerika, majd Európa, végül az egész világ minden tájára.

A világ, elsősorban Európa fáradt és kimerült zenéje már régen szükségét érezte egy erőteljes, frissítő vérátömlesztésnek és ezt akkor is a jazzben találta volna meg, ha az emberiség idegrendszerét közben nem rázza és tépázza ronggyá világháború, forradalom, gazdasági válság és erkölcsi meghasonlás. Mert a világ mindezek nélkül is technikai irányban fejlődött volna és a technikai kor ritmusának, lelkének alig lépzelhető el hívebb kifejezője a jazzmuzsikánál.

A jazzmuzsikánál, amely izgató és izgatott, mint az egész mai élet, amely kissé fölényes, kissé cinikus, de színes, bonyolult és érdekes, mint a mai ember lelke; a jazzmuzsikánál, amely minden tempóra beállítható, mint valami nagyszerű motor; amely maga is ugyanazt a boszorkányos technikát követeli, mint a gép, de azért elfér benne az a kicsit édeskés, kicsit megható érzelmesség is, amely a mai ember különös sajátja.

És még valami, ami szintén csak a mai lélekből elemezhető ki igazán: a nosztalgia.

Amikor például falusi korcsmák helyett most a legelőkelőbb tánchelyiségekben énekel és nyivákol a harmonika, akkor tulajdonképpen az a nosztalgia szólal meg, amely a mai embert messze tájak felé vonzza, néha talán öntudatlanul, de mindig ellenállhatatlanul. A harmonika a délamerikai spanyol tangózenekarok jellegzetes hangszere, amelynek olvadékony, nyúlósan édes hangja szinte filmszerű színességgel varázsolja elénk Argentina, Chile vagy Havanna illatos, fűszeres éjszakáinak mámorát, mit ahogy a hawai-i gitár lágy és elnyujtott énekében délszaki szigetek érzéki bája csendül. Hát amikor a szaxofon, amely még az imént cinikus kacaját hallatta, hirtelen bársonyhangokon kezd dalolni, mint valami széphangú, ám kissé kétesjellemű gigoló az amerikai milliárdosnő ablaka alatt! Símogatja a szívet, üvegfuvolák illúzióiba ringatja a szerelmeseket. Nem borzolja-e ez a hang a mai idegeket a legbizsergetőbb símogatással, távoli Riviérák és Palm Beachek forró, ragyogó életének ábrándjaival?

De most jut eszembe, éppen a szaxofonról! Akik a mai társadalom egész lelki és izlésbeli meghasonlásáért a jazzmuzsikát szeretnék felelőssé tenni, azok ejtik ki, annyi megvetéssel a szaxofon szót, mintha ez is az emberevők hangszerműhelyéből került volna ki. Holott csak fel kellene lapozniok bármely zenei lexikont, hogy megtudják a következőket: A szaxofont bizonyos Adolphe Sax nevű híres francia hangszerkészítő találta fel, nem ma és nem tegnap, de mégcsak nem is tegnapelőtt, hanem 1842-ben, és maga a nagy Berlioz volt az, aki a találmányt a leglelkesebben felkarolta, úgyhogy a nagyhírű párisi Conservatoire már 1854-ben külön szaxofon-tanszéket állított fel.

Hát tessék, itt van a jazz legjellegzetesebb hangszere, mint kannibál-instrumentum! És itt van maga az egész jazz, amelynek nevéről nem tudjuk biztosan, vajjon az angol "chase" (hajsza) szó eltorzításából, vagy bizonyos Jasbo néger zenész nevéből ered-e, de amelyről kétségtelen, hogy vallási eredetű, mert ősalakjában az északamerikai négerek "spiritual song"-jainak zenei aláfestésére szolgált. Itt van, mondom, a jazz, mint korunk bálványa, egyrészt, mint a "közerkölcsiség és jóízlés veszedelme", másrészt és ha közelről nézzük, hogy egészen egyszerű, ártalmatlan, sőt évszázados hagyományokra visszatekintő ősi muzsika.

A jazz nélkülünk is megvolt igen sokáig és megvolna ma is, odaát Északamerikában, az idillikus ültetvényeken. Ő igazán a legkevésbbé tehet róla, hogy mi viszont nem tudtunk meglenni nélküle és most már egyáltalában nem fogunk tudni soha . . .

Tükör, 1934. február, II. évf. 2.szám