2017-11-23    
Név:
Jelszó:
  
Regisztráció
Fórumaink
Olvasói levelek (5)
Kiadja:
Magyar Jazzkutatási Társaság
1023 Budapest, Lukács utca 4.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358

Alapítva: 1995. január

2011 mérleg és közhasznúsági jelentés:
2011_merleg_khjel.pdf

A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

2011-05-09 • Matisz László
Deseő Csaba: Kék húr

I.

Kezdjük az elején! Mikor születtél?

- 1939. február 15-én.

Milyen nap volt?

- Kedd.

Csillagzat?

- Vízöntő.

Számít?

- Nagyon. A 60'-as években csak egészen halvány tudásom volt erről a dologról, mivel sokáig tabu-téma volt. Egyszer egyetlen napra kaptam kölcsön egy háború előtti könyvet, mely a csillagjegyekről szólt. Fölütöttem a Vízöntőről szóló fejezetet, és úgy tűnt, mintha rólam írták volna.

Milyen tulajdonságokkal rendelkeznek a Vízöntők?

- Általában nem hétköznapi emberek, kreatívak, érzékenyek, jó néhány alkotóművész, zeneszerző született ebben a jegyben - például Schubert, Mendelssohn, sok pozitív jellemzőt tartalmaz a horoszkóp.. Persze hibáik is vannak, együtt élni például nem mindig könnyű velük...

Ha már itt tartunk, a származásodra vonatkozó tényeken se lépjünk át, amennyiben szívesen beszélsz róla.

- Akkor nézzük talán először azt, amit úgy mondok: Dezső és úgy írok, hogy Deseő - vagyis a nevem írásmódját. Ebből arra lehet következtetni, hogy egy eredendően egyszerű, magyar paraszti családból bizonyos ősök kiemelkedtek, és valamikor az elmúlt századokban nemességet kaptak. Az érdekesség kedvéért is érdemes idézni az idevonatkozó latin nyelvű dokumentum magyar fordításából: "...II. Ferdinánd Római Császár és Magyar Királynak, Ausztriában, Bécsben 1632. esztendő október 25-én kelt, és 1633. esztendő május 5-én nemes Torna megye ugyanazon nevű városában tartatott törvényszékén kihirdetett; kiváltságos címeres levelét, amelyekkel a fenn lehozott soronkénti nemzetségi származást helyesen reá illesztette a közös nyerő Mihályra, tudniillik Deseő Gergely főnyerőnek vérszerinti testvérjére, ebből és az előbocsájtottakból nemességét helyesen kimutatta..." stb., és még hosszas indoklás, majd "...megyénk többi nemesei közzé beírandónak, beszámítandónak és beveendőnek ítéltük, amint ezen mi levelünk bizonysága mellett beírtuk, beszámítottuk és bevettük". Tehát ilyen volt a hivatalos deklarációja annak, hogy egy addig átlagosnak számító magyar család hivatalosan is kiemelt státuszba került, valamelyik felmenője dicső cselekedeteinek köszönhetően.
Mindezek ellenére a mi családunk - az ősöket is beleértve -, sohasem volt gazdag, vagyonos. Erre számos közvetett jelből, illetve az általam személyesen ismert régi családtagoktól származó elbeszélésekből egyértelműen lehet következtetni.
Itt viszont lépnék egy nagyot az időben, mert szeretnék pár szót ejteni anyai dédapámról, Deseő Lajosról, aki kiemelkedő személyiség volt a múlt század végén. Ő a Sárospataki Tanítóképző igazgatója volt sok éven keresztül. Rendkívül szorgalmas és eszes ember lehetett, mert a személyét övező megbecsülés jeleként utcát és egy kollégiumot is elneveztek róla Sárospatakon. Dédapám különböző német és francia egyetemeken is tanult, három diplomája volt: jogi, tanári és református lelkészi; bizonyos ideig mindhárom foglalkozást gyakorolta is, és a családtagok visszaemlékezése szerint kitűnően játszott orgonán. Kilenc gyermeke volt, közülük öt élte meg a felnőtt kort. A legidősebb és a legfiatalabb gyermekét - mindketten fiúk, 19 év korkülönbséggel - rábízta az államra, azaz katonai pályára kerültek.
Nos, az elsőszülött fiú volt a nagyapám, aki az I. világháborút követően tábornok lett. Ő gyűjtötte és rendszerezte a régi családi dokumentumokat, amelyekből most merítek.
Ismét lépjünk az időben egy generációt, és itt következik az édesapám és az édesanyám. Apám szintén katonatiszt volt, és hogy folytatódjék a családi hagyomány, felvette a Deseő nevet. Anyám egy, a családban addig szokatlan talentummal bírt, zenét tanult, a Magyar Királyi Zeneakadémián diplomázott, hegedűszakon.

A katonatiszti mentalitást és a művészi irányultságot úgy gondolnánk nem könnyű harmóniába hozni. A szüleidnek ez hogy sikerült, milyen volt a házasságuk?

- Kitűnő. Ez a házasság egy példás polgári család perspektíváját ígérte; de a korszak, a történelemi helyzetben bekövetkező tények kérlelhetetlenül közbeszóltak...
Viszonylag késői gyerek voltam, de a dátum - születésem napja - már egyéb szempontból is sokat mondó.
'39 februárja azt is jelenti, hogy pillanatok alatt elért minket a világháború. Korai emlékeim között vannak a légiriadók, bombázások; úgyhogy szívesebben áttérnék a zenei pályafutásommal kapcsolatos témákra.

A tehetséget - nem nehéz kitalálni - természetesen édesanyámtól örököltem. Ő a háború előtt - polgárasszony lévén - zeneakadémiai végzettségét nem kamatoztatta, mert polgári körökben az volt a szokás, hogy az asszonyoknak a gyermeknevelés mellett a háztartás vezetése a feladatuk. Így Ő otthon volt velünk, vagyis az öcsémmel, Attilával és velem.
Három-négy éves voltam, amikor megszállottan énekelgetni kezdtem. Mindent, amit a rádióban hallottam: népdalokat, operett-melódiákat és ehhez hasonló fülbemászó dallamokat. Az volt a szokásom, hogy ezeket azonnal visszaénekeltem; nagy "repertoárom" volt. Ha megláttam valahol egy zongorát, rögtön két ujjal lepötyögtem azokat a dallamokat, amelyek ismertem. Ha akkor normális időket éltünk volna, az iskolai tanulmányokkal egy időben kezdhettem volna valamilyen hangszeren is tanulni. Kisgyerekként az volt a határozott elképzelésem, hogy zongorázni fogok.
Ám jött a háború, ami igazi katasztrófa volt számunkra. Az otthonunkat bombatalálat érte, mindenünk megsemmisült, a családunk pedig széthullott. Hat éves voltam akkor. A háború végén apám két évig tartó hadifogság után elhagyta Európát, többé nem is láttam őt, Dél-Amerikában halt meg 1973-ban. Anyám egyedül nevelt fel minket.
Amikor véget ért a háború, borzasztó nyomorban próbáltunk meg talpon maradni. Anyám hihetetlen elszántsággal és akaraterővel teremtette meg létezésünk alapfeltételeit: jelentős eredménynek számított egy félig romos, budai társbérlet megszerzése. Később kapott hegedűtanári állást vállalt, vagyis ha nélkülözések közepette is, de valahogy éldegéltünk.
Deseő Csaba 1949.jpg
Mosoly Album felvétel 1949.
Mindezek miatt elég későn kerülhetett sor arra, hogy hangszertanulással kezdjek foglalkozni. 1949-ben - már tíz évesen - édesanyám bátorítására vettem a kezembe először hegedűt, és elkezdtem járni egy magán-zeneiskolába. Ma már, mint gyakorló zenész és diplomás zenepedagógus tudom, hogy nagyon késői ebben a korban a hegedűtanulást elkezdeni, ennek hátrányát gyakran tapasztaltam. A hegedű a legnehezebb hangszerek egyike. Nagybőgőzni, fúvós-hangszereken tanulni lehet későbbi életkorban is, de a hegedűt legalább 6-7 éves korban el kell kezdeni, ha valaki tökéletesen meg akarja tanulni.

Milyen feltételek, vagy módszerek voltak akkoriban a zenetanuláshoz? Volt-e például kotta?

- Igen, tudniillik alapszinten valahogy működött az ország. A zeneiskolát is csak néhány évvel később államosították. Nagyon jó hegedűiskola szerint tanultunk, melyet még a háború előtt adtak ki. Bloch József volt a szerzője.

Létezik még ez a hegedűiskola?

- Nemrég visszatértek ehhez. De jogos a kérdés, mert akkoriban, '48-49-ben, a fordulat éveiben az volt a jelmondat, hogy "holnapra megforgatjuk az egész világot". Ezt Rákosi és kommunista kultúrpolitikusai olyannyira komolyan gondolták, hogy például az általános iskolai tankönyveket pillanatok alatt kicserélték és minden addiginak szinte homlokegyenest az ellenkezőjét kezdték tanítani. Az új hegedűiskola két év múlva került bevezetésre. Egyébként nem is volt az olyan rossz; lényegében a Kodály-módszer alapján készült, s hogy valójában nem vált be, azt később az élet igazolta. Az akkor bevezetett Kodály-módszerrel nem volt sok problémám - a mai napig nagyon tisztelem, még ha nem is tartom kifogástalannak -, legfeljebb az volt a baj vele, hogy egyeduralkodóvá tették. ( Az igazsághoz tartozik, hogy Kodály Zoltántól távol álltak a kommunista eszmék.)
Sajnos nemcsak az eddig szóba került körülmények nehezítették zenei tanulmányaimat, hanem egy újabb személyes balsors is, amellyel hamarosan szembetaláltuk magunkat. 1951-ben tizenkét éves voltam, amikor kaptunk egy emlékezetes papírt - a mai napig őrzöm -, amelyben értesítettek minket arról, hogy huszonnégy órán belül el kell hagynunk azt a romos budapesti társbérletet, amelyben négyen, a nagyapámmal együtt éltünk. Ez volt a kitelepítés. Az intézkedésben meghatározott "kijelölt kényszerlakhely" egy Békés megyei falu, bizonyos Csorvás nevű település volt, melynek határát az utasítás értelmében nem hagyhattuk el, egy úgynevezett kulák család házának egy szobáját utalták ki számunkra. Kizárólag fizikai munkát vállalhattunk a helyi állami gazdaság földjein. Anyám, nagyapám erre fizikailag képtelen volt, így a nyomor szintű túlélést rokonok, ismerősök küldeményei biztosították. Szerencsére az öcsémmel éppen általános iskolás korban voltunk, ilyen szintű tanulmányok folytatását a helyi iskolában még engedélyezték.
Ilyen körülmények között a hegedű szinte szóba sem kerülhetett. Én még életkorommal járó érzékenységem dacára is viszonylag szerencsésnek érezhettem magam, különösen édesanyámhoz képest, aki borzasztó megterhelésnek volt kitéve ebben az időszakban - csakúgy mint öreg napjait tengető nagyapám. Abban a rendszerben úgy tűnt, hogy bármit megtehetnek az emberrel. Még az is benne volt a levegőben, hogy innen akár keletebbre is vihetnek minket. Két évig tartott ez a szörnyű állapot, majd egyszer csak vége lett. Nagy Imre kormánya lépett a színre 1953 nyarán. Feloldották a kitelepítési határozatokat. Végre elővehettem a hegedűt és újra elkezdhettem gyakorolni. A soron következő iskolai tanévről már lekéstem, így gyakorlatilag elvesztettem egy évet. Emiatt viszont nem csökkent az ambícióm, hihetetlen szorgalommal folytattam a hegedülést, hogy behozzam a sok éves lemaradást. Mint albérlő, tanuló - felköltöztem Pestre. Tizenöt éves koromban X-es származásom miatt nagy nehézségek árán és sok szerencsével, de bekerültem a Zenei Gimnáziumba és ezzel párhuzamosan a Konzervatóriumba. Másfél év nyugodt tanulmányai után újabb megrázkodtatás következett:
az 1956-os forradalom leverése mélyen megrázott. Hajszálon múlt, hogy nem csatlakoztam az országból elmenekülők kétszázezres táborához.
Érettségi után - 1958-ban - még mindig olyan szegénységben éltünk, hogy arra nem is gondolhattam, hogy a öt éves művészképzőbe, a Zeneakadémiára jelentkezzek, így a három éves tanárképzőben folytattam tanulmányaimat a Bartók Szakiskolában. Ez volt életem második legszorgalmasabb periódusa, ami a hangszeres gyakorlást illeti. Akkor már éreztem, hogy közel van a mélyvíz, hamarosan produkálni kell. Végül 1961-ben sikeresen diplomáztam.
Hogy még mindig ne legyen túl egyszerű az élet, akkoriban azt találták ki, hogy a friss diplomás zenetanárok nem kaphatnak pesti állást, kötelező vidéki gyakorlat következett. Négy éven át jártam rendszeresen Szolnokra a Zeneiskolába tanítani. Szerettem a gyerekeket, bár hegedűt tanítani csak igazán tehetséges gyerekeknek öröm. A növendékeim közül néhányan zenei pályára kerültek, többségük Debrecenbe.
Az igazsághoz tartozik, hogy én a tanítást csak átmeneti megoldásnak tekintettem , hiszen elsődleges célom az volt, hogy gyakorló muzsikus legyek és zenekarban játszhassak. A hegedű mellett, már a konzervatóriumi években is brácsáztam. Egyrészt kötelező melléktanszak volt, de meg is szerettem a hangszert, és iskolai kamarazenekarokban főleg azzal működtem. Amikor pedig a tanítás helyett zenészi lehetőségeimet latolgattam, kizárólag brácsában gondolkodtam. Figyeltem, hogy hol lesz hely, melyik komoly szimfonikus zenekarnál, és '64-ben adódott lehetőség a Magyar Állami Hangversenyzenekarnál egy próbajátékra. Miután játékom alapján megfeleltem, kisegítő lettem, majd 1967-ben rendes kinevezést kaptam.

II.

Akkor most térjünk rá a jazz-re!

A kitelepítés idején egy saját kezűleg kreált kis detektoros rádióval vadásztam az éterben, és így bukkantam rá egy jugoszláv adóra, a Radio Novi Sad-ra. Az onnan sugárzott adásokban időnként nagyszerű jazzműsorok szóltak, ott hallottam először például Django Reinhardt és Stčphane Grappelli közös felvételeit, Louis Armstrongot, a swing-éra nagy bigbandjeit, Glenn Miller, Artie Shaw, Count Basie zenekarait. Ezek a zenék katartikus hatással voltak rám. A lelkem mélyéig felkavart a jazz és egy életre meghatározta a rajongást a műfaj iránt.
Később, a csorvási állami gazdaság gyapotföldjein a nyári szünetben keresett pénzemen vehettem egy néprádiót, ami akkor 380 forintba, vagyis egy vagyonba került. Ettől kezdve valamivel jobb minőségben, hangszórón át hallgathattam a zenét, sőt ezt a készüléket valamelyest manipulálni is lehetett. Aki egy kicsit értett hozzá, a gyárilag beállított, egyetlen váltókapcsolóval fogható Kossuth- és Petőfi adókon kívül másra is ráhangolhatott egy csavarhúzó segítségével. Mondanom sem kell, hogy ez én rádióm Novi Sadra (Újvidék) volt beállítva, ahol a legnagyszerűbb jazzt lehetett hallani. Akkor én valósággal szerelmes lettem ebbe a zenébe.

Tudsz-e valami magyarázatot arra, hogy gyerekfejjel miért éppen a jazzre voltál ennyire fogékony?

A magyarázatát ugyan nem tudom, de a személyes sorsomból következtetve van egy feltételezésem. A jazz eredete vitathatatlan, szorosan összefügg az Afrikából Amerikába került rabszolgák sorsával. A rabság, a kiszolgáltatottság, az üldözöttség, valamint a szabadságvágy, az életösztön, az eredendő vitalitás valami olyan lelkiállapotot eredményezett, melyből az öröm és a bánat - semmi máshoz nem hasonlítható módon - egyszerre volt képes felszínre törni. Ezeknek a tényezőknek az elegye jelenti valahol a jazz gyökerét.

Tehát a szabadság korlátozása vagy az üldözöttség személyes tapasztalat, mely úgymond hitelesítette a műfaj iránti fogékonyságodat; nyilván a született muzikalitás, ösztön vagy intellektus mellett. De vajon a felsoroltak közül melyik volt a legerősebb szál, amely a jazzhez kötött?

- Ha a háború után nekem békés gyerekkorom van, gondtalan ifjúság és zenetanulás, hogy akkor is eljutok-e a jazzhez, nem tudom... De az ösztönöm azt súgja, hogy igen.

Mindezek alapján én arra következtetek, hogy elsősorban az érzelmi alkatod, a sorsod, az ösztönöd, és csak ezeket követően az intellektusod jelenti itt a "megfejtést". Azt javaslom, nézzük tovább ezt a bizonyos sorsot.

- Amikor a Zenegimnáziumba kerültem, hamarosan kiderült, hogy van egy-két hasonló érdeklődésű srác, mint amilyen én vagyok. Például Víg Tomi, aki felettem járt két évvel. Ezek a fiúk persze már tudták, hogy ki az a Charlie Parker vagy George Shearing. Volt aki a szünetben leült a zongorához - ez egyébként tilos volt -, és swinget, boogie woogie-t és ehhez hasonló dolgokat kezdett játszani - szóval nem mozgalmi dalokat. Ilyenkor fogtam a hegedűt és én is beszálltam. Igazi gyerekkori "örömködések" voltak ezek. Később a nagyobb srácok elkezdtek haknizgatni is. Iskolai bulikon, hétvégi bálokon játszottak, persze főleg tánczenét, de néha becsempésztek egy-egy jazz számot is, amire nagyon büszkék voltak.

A tanáraitok tudtak erről az "illegális" tevékenységről? Egyáltalán, ez a - még ma is erős - konzervatív akadémikus álláspont a jazzel szemben mennyire volt jellemző a tanárokra?

- A legtöbb tanár mereven elutasította a jazzt. Tudtuk, hogy beszélni sem érdemes erről. Nekem egy nagyon kiváló hegedűtanárnőm volt, Takács Miklósnénak hívták, fogalom volt a szakmában. Ő mosolyogva, szimpátiával hallgatta, amikor a jazzről beszéltem neki, és később - amikor már egészen más világ volt -, eljött egy-egy jazzkoncertemre. De szívesen mondok egy másik példát is: Zempléni Kornél, aki az ötvenes-hatvanas években élvonalbeli zongoraművész volt, híres volt arról, hogy a lakásán tartott zártkörű összejöveteleken jazzt is játszott. Persze az ilyesmi egyáltalán nem volt jellemző.

Szerintem ma sem az. De ha már itt tartunk, engedj meg egy kis kitérőt, és áruld el nekünk, hogy vajon miért fojtja meg az iskola a zenét tanuló fiatal kreativitását? A képzett zenészek zöme miért kizárólag kottából tud játszani? Te, aki a klasszikus- és az improvizatív műfajokban egyaránt otthon vagy, biztosan tudod a választ.

- Az én esetemben még kihegyezettebb a probléma, mert hegedűn a legkevésbé sem szokás improvizálni - klasszikus körökben legalábbis nagyon régóta nem. A rögtönzésnek legfeljebb a hegedűversenyek kadenciáiban van némi nyoma, ugyanis száz-százötven évvel ezelőtt ezeket állítólag improvizálták. A 20. században már híres szerzők vagy szólisták különböző megírt kadenciáit játszották a hegedűsök, például Joachim Józsefét David Ojsztrah.
Viszont a zongoristákat illetően teljesen jogos a kérdés. Magam sem értem, hogy aki egy picit is tud zongorázni, miért csak a kottát reprodukálja. Azon a hangszeren rögtönözni hálás dolog, és egyáltalán nem olyan nehéz, mint hegedűn. Sajnos a gyakorlatban ennek az igénye ritkán merül fel.

Nem a pedagógia miatt van ez?

- Dehogynem... Bár vannak nálunk is kísérletek, Gonda János, Apagyi Mária kezdeményezései. Ők próbálnak jazztől független improvizációs kurzusokat szervezni, de ezek sajnos eléggé elszigeteltek.

Térjünk vissza a jazzhez! Többször adtad jelét annak, hogy az ötvenes évek sajátos állapotaihoz viszonyítva is meglepően tájékozottak voltatok. A műfajjal kapcsolatos információk hogyan jutottak el hozzátok?

- 1955 körül fedeztem fel Willis Conovert jazz műsorait, az Amerika Hangja rövidhullámú adásán. Hamar kiderült, hogy elég sokan hallgatták őt Magyarországon már abban az időben is.
Tény, hogy 1949 - 1962 között a jazz a magyar zenei életből egyszerűen ki volt tiltva. Nem hiszem, hogy ép ésszel fel lehetne fogni ezt az abszurd helyzetet, de nem ez a diktatúra volt az első, amely így cselekedett. Hitler rendszere ugyan ezt tette Németországban.

A jazz-zenén kívül sok minden be volt tiltva; hovatovább egész tudományágak, a genetikától a pszichológiáig, de például a jazz esetében hogyan érvényesült ez a gyakorlatban?

- '49 és '53 között hivatásos spiclik voltak, akiknek az volt a dolga, hogy eljártak a zenés szórakozóhelyekre és jegyzetelték, hogy mi hangzik el a műsorban. Ha valaki például angolul énekelt, az már szinte fél lábbal a börtönben volt, de a zenekari számokat is cím szerint jegyzetelték, jelentést írtak róla, és mondjuk egy Gershwin- vagy Cole Porter-szám eljátszása is komoly retorziót vont maga után. A rádióban pedig úgy intézték el az ügyet, hogy a leltárba vett jazz-lemezeket ládákba csomagolták, lerakták a pincébe és jó nagy betűkkel ráfestették: TILTOTT!
'56 közeledtével kezdődött egy kis enyhülés, ami abban is megnyilvánult, hogy a Magyar Rádió Tánczenekara - amely mellesleg Kelet-Európa legrosszabb bigbandje volt akkor - olykor-olykor megpróbálkozott valami "jazzesebb" zeneszámmal előrukkolni. Ezt azért érdemes megjegyezni, mert a környező országok rádióiban, főleg Jugoszláviában, Csehszlovákiában, Lengyelországban is léteztek többnyire swinges felfogásban megszólaló színvonalas nagyzenekarok. A prágai Karel Vlach zenekar például egy egészen kitűnő bigband volt, '55-ben Magyarországon is turnéztak és élményszerű koncerteket adtak. Talán ennek hatására is vettük szépszámmal a csehszlovák Supraphon felvételeket, melyek az akkor hozzáférhető lemezek közül a legjobbak voltak.
Az '50-es évek közepén kezdtek nálunk megjelenni az első mikrobarázdás lemezek. A hazai kínálat érdektelen volt, de néha beszivárgott innen-onnan - még Amerikából is - egy-egy ilyen csoda. Ha valaki kapott egy lemezt kintről, az óriási esemény volt. Összeültünk meghallgatni és hetekig arról beszéltünk. Egy Mulligan-, egy Oscar Peterson- vagy egy Stan Getz-lemez nem csak kivételes kincsnek számított, hanem heteken át ezen csemegéztünk, ez volt a fő programunk, beszédtémánk, életünk közepe. Pár évvel később, amikor megjelentek az első magnók, ezek a lemezek körbejártak a társaságban és természetesen mindenki szalagra vette azokat. Talán azt sem túlzás állítani, hogy ezeken a zenéken nőttünk föl. Persze próbáltuk utánozni is, együtt játszani a felvételeken hallható muzsikusokkal, ami odáig vezetett, hogy hamarosan megtörtént az első saját nyilvános fellépésünk.

III.

Mielőtt rátérnénk az aktív muzsikusi pályádat érintő témákra, beszéljünk egy kicsit a közvetlen hatásokról is. Biztosan voltak fontos kapcsolataid, esetleg példaképeid abban az időben. Kik voltak ők és milyen mértékben befolyásolták ifjúkori érdeklődésedet?

- Több olyan embert tudok említeni kamaszkoromból, akiknek óriási zenei élményeket köszönhetek. Az ötvenes évek közepén, ha a jazznek nem is volt zöld lámpája, de mondjuk egy kis swinges zenélésért már nem járt büntetés. Holéczy Ákos, Chappy, Tabányi Mihály, Hajdú Péter, Martiny Lajos és együtteseik nyaranta különböző szabadtéri szórakozóhelyeken játszottak, őket hallgattam a legszívesebben, ha volt tíz forintom arra, hogy bejussak - amikor pedig nem volt, a kerítésen kívül hallgattam a zenéjüket. Ezek jelentették számomra az első élő jazzélményeket. Például a Holéczy zenekarban játszott egy szaxofonos, Piroska Zoltánnak hívták, aki olyan "Tenderly"-ket és "Laurá"-kat fújt, hogy én majdnem sírtam; mindezt 1955 nyarán, egy Kálvin téri kerthelyiségben. Rendkívül jelentős volt a Martiny együttes, melynek tagjai az akkori zenészek krémjének számítottak: Martiny Lajos zongorázott, Kovács Gyula dobolt, Kovács Andor gitározott, Kratochwill Jenő volt a bőgős és Váradi György a szaxofonos. Ők tíz évig játszottak a Gellért Hotelben, de időnként tánczenei esteknek álcázott koncerteket is adtak, ahol a zenekari számok egytől-egyig csodálatos swingek voltak - nagyrészt amerikai szerzőktől.
Kivételes események voltak ezek (az ember úgy érezte, hogy nem is Magyarországon van), ugyanis abban az időben magyar lemezeken csak elvétve fordult elő valami kis szelídített swing.

Ezeken a koncerteken nem voltak énekesek?

- Természetesen voltak: Záray Márta, Vámosi János, Ákos Stefi, Hollós Ilona és más akkori sztárok, de nekem mindig az instrumentális számok voltak fontosak.

Az eddigiekből számomra az derül ki, hogy tulajdonképpen Te intézményes keretek között nem tanultál jazzt játszani...

- Valóban nem. Részemről ez egy spontán, ösztönös érdeklődés, vonzalom.

Azért firtatom ezt a kérdést, mert bár profi muzsikus vagy, a jazz mégiscsak teljesen más műfaj; például az idő kezelése, a ritmus szerepe, a kettő ütközik egymással - mármint a jazzben és a klasszikus zenében. Hogyan lehet így a jazz-játék bizonyos szintjére eljutni?

- Iszonyatosan szerettem a jazzt, rengeteget hallgattam, igyekeztem lekoppintani, amit hallottam. Nehezítette a dolgot, hogy nagyon kevés hegedűs volt a műfajban, akitől igazán lehetett volna tanulni - úgy értem hangfelvételek után. Abban az időben Grappelli, Svend Asmussen, Stuff Smith voltak rám nagy hatással, de ezzel tulajdonképpen vége is a listának. Újabbak csak a '60-as évek közepén bukkantak fel, Jean-Luc Pontyval az élen. Tehát alig volt hegedűs vonalon kitől meríteni, ennek következtében Gonda János első rólam szóló kritikáinak egyikében azt írta, hogy én amikor jazzt játszom brácsán, az valójában olyan, mintha a szaxofonon játszanék, vagy azt utánoznám. Egyébként ezen nem is lepődtem meg különösebben, ugyanis abban az időben óriási John Coltrane rajongó voltam és hasonlóan nagy hatással volt rám Cannonball Adderley játéka is.

Ezt kissé furcsállom, mert elvileg úgy gondolnám, hogy az elődök inkább a swing-érában voltak. Az általad említett két muzsikus viszont a modern jazz képviselője. Sőt Coltrane már az avantgarde irányzatoknak is egyik úttörője volt. Te pedig az én emlékezetemben inkább swing-hegedűsként vagy számon tartva.

- Coltrane-t csak egy bizonyos korszakáig szerettem. A híres kvartettel, McCoy Tynerrel még csodálatos lemezei készültek, de amikor játéka a free-jazz irányába fordult, már nem követtem a zenéit. Adderley viszont a mai napig kedvenc altszaxofonosom, összes létező lemezének fenntartás nélkül rajongója vagyok.

Valószínűnek tartom, hogy a klasszikus zenetanulás közben, a gyakorlásra szánt idő alkalmával Te is "becsempészted" a jazzt.

- Persze.

Mikor akadt olyan partnered, akivel a jazzt együtt lehetett játszani?

- Tudom, ez sokak számára meglepő lesz, de az első nyilvános fellépésemen - 1959-ben - Szabados Györggyel játszottam együtt az Astóriában, - fuvola-klarinét-hegedű-zongora-bőgő-dob hangszer-összeállítású szextett formában. Ez volt a kezdet.
Az előzmények a szép emlékű Kertész Kornél nevéhez fűződnek, aki éveken keresztül játszott kvartettjével az Astória bárjában. 1958-ban az ő kezdeményezésére különböző budapesti szórakozóhelyeken - félig illegális - jazz-összejövetelek szerveződtek. A Savoyban, az Astoriában és más belvárosi helyeken volt hetente egy "szabadnap", amikor nem volt zene. Ezeken a hétfő estéken mindig teltház előtt zajlottak a szigorúan zártkörű, hajnalba nyúló örömzenélések, melyeken Kertész Kornél maga is játszott, de négy-öt másik zenekart is rendszeresen meghívott.

Olyan sok zenekar volt akkoriban?

- Bizony; akkor már szárnyát bontogatta az új generáció: Pege Aladár, Ungár István, Gonda János, Vukán György és sok-sok fiatal muzsikus... . Egy darabig nagyon szépen mentek a koncertek - bár ezért senki egy fillért nem kapott; örültünk, hogy játszhattunk.

Volt-e ezeknek a titkos jazzesteknek valamiféle életmódbeli jellegzetessége? Olyasmire gondolok, ami talán pejoratív bohémságként él a köztudatban a jazzberkekről; vagyis némi alkohol, lányok, vagy bármi efféle.

- A résztvevők óriási lelkesedése kizárólag a zenének szólt. Az akkori szocializmus erősen puritán beállítottsága minden kilengést a csírájában fojtott meg, aki egy ilyen bárban lerészegedett, azt alkalmasint elvitte a rendőr. Egyébként maga Kertész Kornél egy meglehetősen szolid ember volt, ami jelen esetben azt is jelentette, hogy például az öltöny, nyakkendő még egy ilyen illegális összejövetelen is kötelező volt.
Viszont "jólneveltségünk" dacára is rövid időn belül megjelentek az ügy ellenségei, és ahogy az akkor megszokott volt, küldözgették a feljelentéseiket, minek következtében ezeket a rendezvényeket betiltották.

IV.

A 60'-as évek elején volt érezhető először valami olvadás, ami a politikai helyzetet illeti. Ekkorra már kialakult egy jelentős létszámú igazán lelkes társaság - Kertész Kornéllal az élén -, mely nem nyugodott bele kedvenc zenéjének tiltásába. Hivatalos állami szervezeteket, a pártot, a KISZ-t kezdték ostromolni (akkoriban ezek megkerülhetetlenek voltak, csak ezeknek a pecsétjeivel működhetett bármi is), hogy kikényszerítsék a hivatalos állásfoglalást, mely szerint: a jazz nem bűnös, rendszerellenes dolog, hogy ez a zene létezhessen legális rendezvényi kereteken belül is.

Kezemben tartok egy újságot: Ifjúsági Jazz Klub Híradó, 1963 január, 1. szám. Tudom, ez már a hivatallal megvívott harc egyik jelentős eredménye, de mielőtt magáról a lapról beszélgetnénk, meg kell említsem, hogy olvastam benne egy cikket a moszkvai jazzéletről. Ebből az következik számomra, hogy a helyzet nem volt reménytelen...

- Igen, ez jelentős adu volt a kezünkben. Egy moszkvai jazzeseménynek nyilvánvalóan, de a többi környező országban zajló jazzéletnek - elsősorban a cseheknél és a lengyeleknél - szintén komoly szerepe lehetett abban, hogy végül is zöld lámpát kaptunk, és 1962-ben megnyílt az első budapesti jazzklub, a Dália. Ennek én voltam egyik alapítója. Csütörtök esténként voltak a jazzprogramok, és alkalmanként többszáz ember is összegyűlt.
Deseő Csaba 1963.jpg
Dália Jazz Klub 1963. Berkes Balázs - Deseő Csaba

Egyébként a "hivatalos pecsétekre" vonatkozó célzásom nem jelenti azt, hogy a jazz legalizálásának bármiféle irattári nyoma lenne. Az engedély, vagy engedmény feltételezhetően szóban született meg. Valaki fölvette a telefont és azt mondta: hadd menjen - ha X és Y vállalja a felelősséget. Azonban szigorúan ott voltak a beépített emberek - méghozzá nyíltan - minden Dália-összejövetelen. A jazzklub vezetőségében volt egy tánctanár (nevet most inkább nem említek), aki "lelkiismeretesen" részt vett a megbeszéléseken, hozzászólt, és rendszeresen küldte a jelentéseket. Róla mindenki tudta, hogy ő a KISZ-KB embere; mi persze nem politizáltunk, legfeljebb annyit, amennyi a jazz legalizálásához kellett - csak azért, hogy hagyjanak minket élni.
A klub vezetőségében igen jeles személyiségek is voltak, mint például: a felejthetetlen zenekritikus, Pernye András, aki később zenetörténetet tanított a Zeneakadémián. Ő teljes erővel a jazz ügye mellé állt, még a klub megnyitása előtt jobbnál-jobb cikkekkel segítve annak létrejöttét. Pernye amellett, hogy írt a műfajról egy nagyszerű könyvet, hogy az első jazzsorozatot szerkesztette a rádióban, nagyon ügyesen csomagolta bele írásába a marxista teóriákat, idézeteket, melyeknek segítségével sikerült megetetnie az akkori, mindent - kizárólag ideológiai alapon - félremagyarázó hatalmat.

Ez a klub is zártkörű volt? - úgy értem a nem klubtag közönség vagy külföldiek előtt, akik esetleg csak alkalmanként szerettek volna egy-egy rendezvényre bejutni.

- Tagsági könyv volt - az akkori szokásnak megfelelően -, és az a 800 (!) klubtag, aki rendelkezett ilyennel, hozhatott magával egy vendéget. Viszont ettől függetlenül teljesen nyitott volt a klub; olyannyira, hogy néhány külföldi zenész fellépésének finanszírozása is belefért a gazdálkodásába. (Persze nyugati muzsikusok szóba se jöhettek.) Meghívtuk például Karel Krautgartnert Prágából, aki abban az időben egy nagyszerű szaxofonos-klarinétos-zenekarvezető volt, egyszer pedig besétált hozzánk egy huszonéves amerikai zongorista srác is, aki már Yusef Lateeffal játszott egy lemezen (később el is küldte nekem a lemezt). A fiú véletlenül tévedt be a klubba, - turistaként járt Pesten - és nem hitt a fülének, hogy itt a világ végén, a "vasfüggöny" mögött jazzt játszanak. Számunkra is nagy esemény volt ez a találkozás, mert első kézből ritkán volt alkalmunk hallani valamit az amerikai jazzéletről. Addig legfeljebb egy-egy ronggyá olvasott Down Beat jutott el hozzánk véletlenül.

Az Ifjúsági Jazz Klub Híradóban időnként közzétettetek egy-egy listát - azért fogalmazok többes szám második személyben, mert sok cikk alatt találkoztam a neveddel. Milyen kritériumok alapján kerültek sorrendbe az itt sorolt zenészek? Nézzük először a külföldieket! Zongoristák: Oscar Peterson, Dave Brubeck, Erroll Garner, szaxofonosok: Paul Desmond, Stan Getz, John Coltrane stb. - szakmai mérce, népszerűség, lemezeladási példányszám, vagy mi alapján állt össze a lista?

Egy-kétszáz befutott szavazat összeszámlálása után jött ki. Ez egy kicsit tükrözte a korabeli amerikai sikerlistákat is, nagyjából azok voltak nálunk is a sztárok. Elsősorban magánimportból származó lemezek meghallgatását követően kerültek sorrendbe. Ha valaki külföldre utazott közülünk, az garantáltan négy-öt lemezzel tért vissza, melyek aztán körbejártak. Akinek pedig volt külföldön élő rokona, levélben kértük, hogy egyik vagy másik lemezt küldje már el; ezekért kemény vámokat kellett fizetni.

A lapból úgy tűnik, hogy már akkor is erős Miles Davis-kultusz uralkodott...

- Én személy szerint'56 óta ismerem Davis lemezeit, a hatvanas évektől pedig az általa vezetett együtteseket a jazztörténet legnagyobbjainak tartom.
Egyébként a mi köreinkben véres viták zajlottak arról, hogy ki a jobb zenész? Davis zsenialitását nem vitatta senki, de például Coltrane és Getz megítélésében már erősen megoszlottak a vélemények. Óriási Coltrane-kultusz volt akkoriban, mivel olyan intenzitású zenét senkitől nem hallottunk addig. Ugyanakkor Getz hűvösebb játéka, jólfésültsége, dallamossága, és egyáltalán jobb érthetősége szenvedélyes vitákra adott alkalmat.

Ha már e két kultikus szaxofonosnál tartunk, bevallom: annak dacára, hogy én is nagy Coltrane rajongó voltam, ez csak a '64-ig napvilágot látott felvételeinek szólt, viszont Getz zenéjét - bármely korszakából - a mai napig nagyon szeretem.

A jazzklubbal összefüggésbe hozható nagy egyéniségek közül szóba került már Kertész Kornél, Pernye András, de nyilván voltak még, akik e - manapság csak rétegműfajnak minősített - zene első igazi, budapesti rajongó rétegének kialakulását megalapozták. A lelkes pártolóktól, az első olyan muzsikusokig, - akiket attól kezdve igazi jazz-zenészként jegyeztek - voltak még jó néhányan...

- Igaz, Kertész Kornél neve gyakran szóba került, de mint alapítónak, kijár, hogy kiegészítsük az eddigieket. Ő a harmincas években végezte a zenei tanulmányait, klasszikus vonalon, majd valamilyen oknál fogva - talán pénzkereset miatt - bárzongorista lett. Ennek ugyan van némi pejoratív íze, mivel a - mai szóhasználattal élve - vendéglátós zenészekről elterjedt, hogy nem jellemző rájuk a kezdeti, igényes zenei nívó megtartása; az éjszakai élet, az alkohol, és minden velejáró dolog valóban mélyen nyomot hagy némelyikükben. Mindezek élő cáfolata volt Kertész Kornél, aki rendkívül komoly ember benyomását keltette, igazi elhívatottság jellemezte. Ő valóban nagyon szerette a jó zenét, és az volt az álma, hogy jazzt játsszon, sőt, hogy terjessze azt.

...és muzsikusként milyen volt?

- Kitűnő zongorista. Egy "Modern Jazz Quartet-felállású" együttessel játszott, ami abban az időben meglehetősen szokatlan volt.

Akkoriban huszonegy-két éves voltál. Hogyan kerültél kapcsolatba Kertész Kornéllal?

- Az első fellépésünk alkalmával, az Astoriában találkoztam vele először. "Kornél bácsinál" - olyan tisztelet övezte, hogy mindenki így szólította - be kellett jelentkezni, és előállni azzal az óhajjal, hogy együttesünkkel játszani szeretnénk az általa szervezett rendezvényeken. Miután erre lehetőséget kaptunk, lelkesen és tevékenyen vettem részt a Dália Jazz Klub létrehozásában is. Hamarosan már rendszeresen összejártunk az "ügy" érdekében, hosszú-hosszú telefonbeszélgetéseket folytattunk, terveket készítettünk, még fesztiválokról is álmodoztunk, amik szerényebb formában azért létre is jöttek a hatvanas évek közepén. Hamarosan tagja lettem a klub vezetőségének, és mindig volt tennivaló bőven. Alkalmanként fellépett négy-öt együttes, ennek feltételeit rendesen meg kellett szervezni. Mindig volt jam session, még ha nem is tartott hajnalig (egy KISZ által kontrollált rendezvényről beszélünk), éjfélig nagyszerű örömzenéléseknek lehetett részese az ember. Műsor volt bőven, a klub pedig virágzott.

Javaslom folytassuk a sort! Úgy gondolom - a már említetteken túl - az Ifjúsági Jazzklub Híradóban megjelent cikkek szerzőit is megilleti az úttörőknek kijáró tisztelet. Például Kaán Judit...?

- Bizony, már a kezdetekben is voltak olyan női jazz-szakemberek, akiknek a tudása máig is irigylésre méltó. Férjével, Ocsovai Gáborral (a Rádió Újság főszerkesztője) ott volt minden jazzrendezvényen. Judit egy külkereskedelmi lapnál dolgozott és angol nyelven írt. Rajongóként foglalkozott jazz-el, természetesen ingyen, mint mindenki más.

... és a fellépők?

- Természetesen ők sem kaptak egy fillér gázsit sem.

Találtam az újságban egy nagyon lelkes méltatást Kőrössy Jancsiról, az erdélyi születésű magyar zongoristáról. Mi lett vele?

- Jancsinak Romániában több jazzlemeze is megjelent, melyek ma már kincsnek számítanak. Nagy nehézségek árán került Bukarestből hozzánk, és hamarosan nagyon jó barát lett. Rendszeresen fellépett a klubban, óriási sikerei voltak. Később elkezdett külföldön vendéglátózni, majd a '60-as évek végén "lelépett"; Németországba ment. Csinált egy lemezt az MPS cégnél - ami abban az időben nagyon nagy dolog volt -, de a Jancsi elkövette azt a - szerintem - ballépést, hogy tovább ment Amerikába. Sajnos ott már csak egy átlagos bárzongorista lett belőle.

Azért nem törvényszerű az ilyen minőségi visszalépés.

- Persze; szerencsére vannak ellenpéldák is: Víg Tomi híres ember lett Amerikában, Szabó Gábor, Zoller Attila pedig ma már a jazz hallhatatlanjai közé tartoznak. A fiatalabbak közül Gárdonyi László és Lakatos Tóni igazán szép külföldi karriert futottak be, de a legújabb generáció is szolgál jó példákkal.

Deseő Csaba 1974.jpg
Deseő Csaba - Szabó Gábor - Kovács Gyula 1974.

Szabó Gábor és Zoller Attila tudtak a hatvanas évekbeli budapesti jazz-éledezésről?

- Volt róla tudomásuk. A korrajzhoz tartozik - '63-at írunk -, hogy az ötvenhatos emigránsok közül elvétve mertek az emberek hazalátogatni. Legtöbbjüknek még a kinti állampolgársága sem volt meg, tehát nem volt tanácsos Kelet-Európába utazniuk. Nálunk akkor még elég kemény idők voltak. Tehát ne csodálkozzunk azon, hogy Szabó Gábor csak '74-ben tudott először hazajönni. Akkor viszont közös játékra is volt lehetőségünk - felejthetetlen napokat töltöttünk együtt.

Maradjunk még egy kicsit 1963-nál. A lapokat böngészve rábukkantam egy másik szavazás eredményére - érdekes módon az itt szereplő muzsikusok többsége a mai napig a hazai élvonalhoz tartozik. Tehát lássuk az akkori magyar sztárokat! Talán érdekes lenne, ha kommentálnád a korabeli toplistát.

- Akkor nézzük először a zongoristákat! Az első helyen Kertész Kornél. Vele kapcsolatban az igazsághoz hozzátartozik, hogy Kornél bácsi nagy köztiszteletnek örvendő ember volt és emiatt szavaztak rá a legtöbben, de volt ebben egy kis udvariasság is. Ha őszinte akarok lenni, akkor például Fogarasi János népszerűbb volt, Vukán Gyuri fiatalon is óriási tűzzel játszott, Csiky Guszti - azóta Csík Gusztáv - már akkor külföldre járó zenész volt, Balogh Jenő úgyszintén. Latzin Norbert - ő sajnos már nincs az élők sorában - egykor Bergendivel játszott, arról volt nevezetes, hogy kétszer disszidált... . Azután ott van Lakatos Béla - akkor még nem használta a "Szakcsi" nevet -, és természetesen Gonda János és Szabados György is. Viszont hiányzik innen egy fontos név: Garay Attila, aki a kissé fura szabályok miatt nem szerepelhetett a listán, mert néhány hónapig külföldön volt - többek között a varsói fesztiválon. Alighanem ő volt a legnépszerűbb magyar jazz-zongorista abban az időben.
Deseő Csaba 1968.jpg
Deseő Csaba - Kovács Gyula - Pege Aladár - Kovács Andor
A bőgősök közül a legjobbak már akkor is Pege Aladár és Berkes Balázs voltak. Az utánuk következő Scholtz Péter Hollandiába távozott, Publik Endre Svédországba, Szilárdi Béla pedig Németországba. A kezdeti vendéglátós működést követően mindhárman szép karriert futottak be.
A dobosok között hosszú éveken át Kovács Gyula volt a number 1. Őt követte Szudi János, aki később Németországban telepedett le, a bonni opera zenekarában dolgozik, de néha jazzt is játszik Dudás Lajossal.

Talán nem kell mindenkit felsorolnom, de van itt még egy-két érdekes név. Például a trombitások között szerepelt - méghozzá az első helyen - Tánczos Gábor, aki kitűnő muzsikus volt, de a hetvenes évek elején abbahagyta a zenélést, és azóta rendező a televízióban. Rögtön utána következett Tomsits Rudi, aki abban az időben 17-18 éves srác volt, és szó szerint berobbant az élvonalba.
Az altszaxofonosok között érdekes nevek vannak. Az első helyen Sasvári Attila, aki Finnországba távozott, második Bergendi Pista, harmadik Ungár István, aki később vendéglátós lett, nagyon sikeres ember a tánczenekara élén...
Tenorszaxofon. Az első helyen Kulcsár Imre - szegény -, öngyilkos lett... Dudás Lajos akkoriban még szaxofonozott, de Németországban már mint klarinétos csinált szép karriert. A klarinétosok között már számon tartották a nagyon fiatal Benkó Sándort is.
A vibrafonos Káldor Péter ma is nagyon jól játszik - bár jazzt csak érintőlegesen. A hangszer másik kiválósága, Radics Gábor pedig mindig kifejezetten úttörőjellegű, modern zenéket játszott - egyébként mérnökember volt, ma nyugdíjasként visszavonultan él.
Brácsásként én vagyok megemlítve, de még a melodica is szerepel a hangszeresek felsorolásában. Kedves barátom, Szele Tibor játszott ezen az érdekes, zongora billentyűzetű fúvós hangszeren.
Az énekesnőknél két meglepő név található: Szirmai Márta és Toldi Mária. Előbbi művésznő operaénekes lett, és nyugaton csinált óriási karriert, Toldi Mária a táncdalénekesi pályát választotta.
A zenekarok között a Kertész Kornél Kvartett, a Balogh-Pege-Kovács Trió, a Gonda János vezette Qualiton együttes, a Nebuló együttes és a Szabados Trió volt a legnépszerűbb.

A Te zenekarodnak kik voltak az állandó tagjai?

- Berkes Balázs, Palkó Barna és Réti János. Pár évig ez volt a kvartett, mely szépen működött a Dália rövid életében is.
Deseő Csaba 1964.jpg
MTV 1964. Bekes Balázs - Deseő Csaba - Réti János - Kovács Gyula
Palkó Barna helyét a dobnál később Kovács Gyula, az akkori idők szupersztrárja foglalta el. Annak okát, hogy egy év elteltével a láng miért hagyott alább, már nehéz lenne meghatározni. Az érdeklődés, a közönség létszáma csökkent, és hamarosan a Dáliából más helyszínre költözött a klub. Talán túl sok volt a heti alkalom, lehet, hogy havonta rendezett összejövetelekkel megmaradt volna a kezdeti lelkesedés, és évekig működhettünk volna. Lapunk, az Ifjúsági Jazz Klub Híradó is megszűnt - már korábban négy alakalommal jelent meg mindössze.
Rövid ideig tartott a Dália-korszak, de nagyon szép időszak volt, felejthetetlen!
A hatvanas évek közepétől kisebb pesti és vidéki fesztiválok kerültek megrendezésre külföldi vendégekkel, az ORI és az Interkoncert közreműködésével, a magyar jazz fellendülése azonban megtorpant.
Ebből a távlatból visszatekintve úgy tűnik, hogy ez a jelenség az ugyanakkor szintén fölfutó beat-hullámmal hozható összefüggésbe. A popzenének mindig jóval nagyobb volt a közönsége, mint az igényesebb jazzé, szerintem a könnyűműfaj erőteljes térnyerése hódította el az éppen kialakulóban lévő jazz-közönséget. Jött a Radio Luxemburg mánia, majd a Metró, az Omega, az Illés, így a jazz háttérbe szorult. Ráadásul a beat nem csupán az érdeklődőket szívta el, hanem néhány kitűnő jazz-zenészt is, mint például Bergendi Pistát.
Ez volt jellemző egészen az évtized végéig, majd a hetvenes évek elejétől fordult a kocka: igazán jelentős és szép jazzkorszak köszöntött ránk ismét.

V.

Kevés szó esett arról, hogy milyen is volt ez a jazz Budapesten, a hetvenes évek táján. Többször szóba került például Szabados György neve, akinek zenéje - mint tudjuk - nem éppen az amerikai jazz szakszerű koppintása. Voltak-e már abban az időben is próbálkozások arra, hogy legyen valami kohézió a jazz és saját kulturális gyökereink között - esetleg avantgárd-, kortárs-, vagy bármilyen más zenei kísérletek?

- Ha csak Szabados zenéjére vonatkoztatjuk a kérdést - és tulajdonképpen nem is volt más, akiben ilyen törekvések lettek volna a kezdetekben -, akkor könnyű dolgom van; ugyanis az ő pályáját gyerekkorunktól volt alkalmam figyelemmel kísérni. Első nyilvános fellépésemen ő volt a zongorista, és akkor még hagyományos zenét játszott. Nem sokkal később fejébe vette, hogy rááll az avantgárd-vonalra. Nála ez vitathatatlanul belső késztetés volt. Nagyon tisztelem az ambícióját, de nem szeretem a zenéjét; nemcsak az övét, hanem általában a free- vagy avantgárd irányzatokat sem. Mindegy, hogy hogyan nevezzük a ma mainstream vonalon haladó zenéket, én azoknak vagyok rajongója: a swingnek, a bebopnak, a hardbopnak stb. Szerettem és szívesen játszottam jazz-rockot, sőt ennél könnyedebb zenei felvételeket is készítettem egy időben a rádióban, lemezeken. A free-jazz szépségeiről, értékeiről viszont még eddig senki nem tudott meggyőzni.

A szó eredeti értelmében inkább konzervatív beállítottságú embernek tartod magad? Esetleg ez a magyarázat a műfajon belüli vonzódásaidra, illetve ellenérzéseidre?

Azt a tételt vallom ezzel kapcsolatban, amit mostanában nagyjából így fogalmaznak meg: amíg az ember fiatal, addig inkább liberális, progresszív és harcos, majd ahogy öregszik, kissé konzervatívabbá válik.

Ne menjünk el szó nélkül a hangszereid mellett. Hegedűvel kezdtél, majd brácsára váltottál.

- Az alapvető különbség a két hangszer között, hogy a brácsa egy kicsit nagyobb és a hangja mélyebb - konkrétan egy kvinttel mélyebb hangolású. Picit szélesebbek a húrtávolságok, hosszabb is, bár ezek csak milliméterekben mérhetőek a két hangszer között.
Deseő Csaba 1968.jpg
Alba Regia Jazzfesztivál Székesfehérvár 1968.
Általában a magasabb testalkatú emberek játszanak brácsán, amilyen én is vagyok. A testmagasság együtt jár azzal, hogy nagyobb a kezünk, ami fizikailag előnyösebb egy nagyobb hangszer esetében. Egy kiskezű embernek nehezebb feladat brácsázni, vagyis nekem nem okozott problémát a hegedű után kézbe venni ezt a hangszert. Ráadásul nagyon élveztem a hangját. Egyébként aki az egyiken megtanul játszani, az a másikat is viszonylag könnyen elsajátíthatja. Az intonálásra jobban kell figyelni. A hegedű - és persze a brácsa is - valószínűleg a legnehezebb hangszer, ami létezik.

A brácsa nem kifejezetten szólóhangszer, jóllehet a klasszikus zenében van némi irodalma. Viszont jelentős jazzmuzsikusról nem tudok, akinek a brácsa lett volna a főhangszere.

- Valóban nincs ilyen. Az idők folyamán én is odajutottam, hogy szinte csak hegedűn játszom jazzt. Hét-nyolc év lehetett az az időszak, amikor csak brácsán játszottam. Rájöttem, hogy egy egész estés jazzműsort eljátszani ezzel a hangszerrel túl sok; a hangfekvése, hangterjedelme olyan, ami talán nem annyira izgalmas, mint amilyen maga a jazz. Ahogy például baritonszaxofonos szólista is nagyon kevés van a műfajban - olyan meg pláne nincs, aki vetélytársa lehetett volna Gerry Mulligannak. Úgy gondolom, hogy ezeket a - műfajon belül "periférikusnak" számító - hangszereket, így a brácsát is, néha az érdekesség kedvéért, pár szám erejéig azért elő lehet venni; de a '70-es évek elejétől a hegedű a fő hangszerem, amikor jazzt játszom, a brácsa pedig, amikor a szimfonikus zenekarban ülök.
Egyébként a hetvenes években tetőzött a jazzben a hegedűs hullám. Akkor vált igazán népszerűvé a hangszer, illetve annak legjobb szólistái, mint: Grappelli, Ponty, Lockwood, Urbaniak, Seifert. Úgy éreztem, jobb lesz, ha én is csatlakozom a jazzhegedűsök táborához.
Érdekes jelenség az öthúros hegedű, amit Ponty, Lockwood és Urbaniak gyakran használnak. Miután nem elégíti ki őket, hogy csak hegedülnek, külön brácsával meg nem akartak bíbelődni, ezért a hegedű É-Á-D-G húrja alá ötödiknek odaépíttették a C-t, s így gyakorlatilag eggyé vált a hegedű és a brácsa. Ez a találmány kétség kívül új dimenziókat nyitott meg a hegedűsök előtt. Én egyszer megpróbálkoztam ezzel, de úgy éreztem, hogy öreg vagyok ehhez és felhagytam a kísérletekkel.

Ezek szerint te inkább váltogatod a két hangszert.

- Igen, kb. kilenc az egyhez a hegedű javára, ami a jazztevékenységemet illeti. Szimfónikus zenekarban viszont mindig brácsázom.

Ebben az országban túlkínálat van tehetséges zenészekből, mindenki a maga módján igyekszik egzisztenciális hátteret teremteni magának. Sokan tanítanak, mások stúdióban zenélgetnek, de nem tudom, hogy van-e még valaki, aki egy szimfonikus zenekarban klasszikus-zenész és szólista jazz-zenész egy személyben.

- Most már többen vannak rajtam kívül is.

VI.

Javaslom vegyük fel ismét a fonalat! Ott tartottunk, hogy a magyar jazzélet egyik legszebb korszaka köszöntött be a hetvenes évek elejével...

- Az akkori beatzenének nevezett mozgalom, és az ezt képviselő együttesek kezdtek sematikussá válni, kevés volt az új ötlet, minek következtében többen egyszerűen kifújtak. A jelenség érdekes módon azt eredményezte, hogy egy igazi, nagy fellendülés következett a magyar jazzéletben. Különösen '74-től voltak olyan nagyszabású rendezvények, amelyekre addig nem volt példa. Nem túlzás azt mondani, hogy már-már tömegeket vonzott a műfaj, mely elsősorban a hazai zenészeknek volt nagy öröm és lehetőség. Emlékszem olyan szegedi jazznapokra, ahol több ezer ember előtt játszottam; felejthetetlen hangulat volt.
Ne feledjük, akkoriban volt néhány emlékezetes koncert az Erkel Színházban is, ahol a jazz legnagyobb amerikai csillagai is megfordultak. Ezeket a koncerteket az Amerikai Külügyminisztérium szponzorálta. Olyan neveket küldtek körbe a világban mint: Ella Fitzgerald, Oscar Peterson, a Count Basie Zenekar, a Duke Ellington Zenekar, a Modern Jazz Quartet, Cannonball Adderley Quintet - szóval, valami elképesztő... .Még sorolhatnám a listát, mondanom sem kell, teltházas koncert volt mind, többségüket a Magyar Rádió is közvetítte.

Többször utaltál a jazz- és a korabeli beatzene kölcsönhatására. Ehhez kapcsolódóan említést érdemel egy határozottan pozitív jelenség is, mely a hetvenes évek elején ha nem is fordította vissza az addigi tendenciát, de egy új perspektívát mutatott az igényesebb fiataloknak; az úgynevezett progresszív rockra gondolok, mely egyes zenekarok esetében már-már a jazz határát súrolta.

- A széles, fogyasztói közönséget kiszolgáló popzene nívójának süllyedése akkor már erősen érződött. Viszont az egyetemi ifjúság körében egyre jobban hódított a progresszív rock és bizonyos mértékben a jazz.
Például a Syrius és a Rákfogó közötti különbséget nehéz lenne meghatározni, a zenei igényességet illetően. Az utóbbi zenekarban szinte csak jazzemberek játszottak. A Syriusból ismert Pataki László pedig velem is játszott a zenekar felbomlását követően; később Ausztriába távozott, és bárzongorista lett Bécsben.
Deseő Csaba 1970.jpg
Magyar Rádió 1970. Gallusz György - Deseő Csaba - Vajda Sándor - Deseö Attila
Tehát a '70-es évek elejétől kezdett elterjedni egy új, és legtöbbünk számára megkerülhetetlen irányzat, a jazz-rock. Ekkor már Gallusz Gyurival játszottunk együtt, aki egy fantasztikusan virtuóz zongorista, valamint abban az időben ő volt Magyarországon "a hammond orgonista" is. Kiváló muzsikus, akinek mindene a zene, elfeledkezik a világról ahogy elkezd játszani. Nyugati vendéglátós portyáiról hozott egy B3-as orgonát, ami abban az időben igen nagy dolog volt. Imádtam a hangját. Felhőtlen boldog idők voltak, amikor együtt játszottunk!
A swing mellett elkezdtünk mi is jazz-rockot játszani, ám a ritmus-szekcióban változás történt, mert Berkes Balázs és Kovács Gyula nem igazán szerették az új irányzatot; Gallusz Gyuri fiatal dobos és basszusgitáros partnerei vették át a helyüket. A jazz-rock ritmusvilága nyolcados lüktetésű, ellentétben a swing negyedeivel, de improvizálni ugyanúgy lehet rá, mint például a bebopra.

Milyen zenei hatások, vagy mely produkciók bátorítottak a jazz-rock irányába?

- Még nem is nevezték így a műfajt, amikor Cannonball Adderley már játszotta, akkoriban ezt funky-nak nevezték. De említhetném Herbie Hancockot is, aki már a legelső lemezén - a Takin' Off címűn -, '64-ben ilyen zenével robbant be. Miles Davis-ről pedig köztudott, hogy ifjú kora óta mindig ott volt az új stílusok születésénél, és a lehető legjobban játszotta az éppen divatos zenei irányzatokat. Természetesen ezek a hatások nem hagytak érintetlenül, vagyis vettem a lapot - ahogy rajtam kívül még sok zenész. Abban az időben egyre nagyobb szerepet kapott nálam az elektromos hegedű, azóta is többnyire ezeket használom.

VII.

Az 1970 körüli időkből egy fontos momemtumot kell kiemelnem, ami nem a zenéről szól. Ezidőtájt, az itthoni meglehetősen szűkös kereseti lehetőségek, no meg az erősen korlátozott szabadságjogok miatt nagyon sok kolléga, barát vette a kalapot, és - a komplikált adminisztrációt, minisztériumi engedélyezéseket, útlevelet, vízumokat kijárva - külföldre ment dolgozni. A bonyolult ügyintézést gyakran igyekeztek még lehetetlenebbé tenni az akkori hatalom kiszolgálói, mely nem ritkán odáig fajult, hogy évekre le is állították a kiutazásokat. Ez a tortúra oly módon keserítette meg emberek életét, hogy aki így kiment - különösen családostól -, azoknak nyolcvan százaléka kinn is maradt. Én - akkor már fiatal családos ember - szintén végigjártam a kálváriát, és '73-ban, az akkori Nyugat-Németországba, Oberhausenbe szerződtem, az ottani színházi zenekarhoz. Ez nem volt számomra egy túlzottan színvonalas munka, viszont anyagilag előnyös volt és emellett hamar megtaláltam a szálakat a német jazzvilág felé.
Deseő Csaba 1974.jpg
MPS Stúdió 1974.
A véletlen összehozott egy jazz-impresszárióval, aki a WDR-nél, a Kölni Rádiónál is tevékenykedett évtizedeken keresztül. Így kerültem az MPS (Musik Produktion Schwarzwald) lemezgyár látókörébe, mely abban az időben Európa elsőszámú jazzcége volt - magán vállalkozás keretében évente tizenkét lemezt adott ki. A kiadó - mely a hatvanas évek közepétől foglalkozott jazzprodukciókkal -, elsősorban német, illetve Németországban élő külföldi zenészek felvételeit jelentette meg, de olyanok is voltak nála kizárólagos szerződéssel, mint Oscar Peterson, Erroll Garner, George Shearing, vagy Freddie Hubbard. A cég menedzsere Dr. Dietrich Schulz-Köhn, vagy ahogy mindenki ismerte: Dr. Jazz miután hallott valahol játszani, nekem szegezte a kérdést, hogy hajlandó lennék-e a kiadónál egy lemezt készíteni? Leírhatatlan volt az örömöm, tudniillik addig Magyarországon csak egy-egy antológián szerepelhettem. Természetesen boldogan vállaltam a felkérést, és néhány hónapos előkészítő munka után, '74 tavaszán létrejött a felvétel: a Four String Tschaba c. nagylemez..

Tisztában voltál azzal, hogy az akkori magyar törvények értelmében félig-meddig illegális, amit csinálsz?

- Igen. Azért arra vigyáztam, hogy legyen egy szerződésem, amit bemutathattam az Interkoncertnél. Ebből kiderült, hogy én közreműködtem egy lemezen (történetesen a sajátomon), és a felvett tiszteletdíjamat az itteni szokásoknak megfelelően elszámolhatták: miután levonták az adót, az itteni jogszabálynak megfelelően kötelező volt a kint megkeresett valuta 50 százalékát átváltani forintra (szégyenletesen alacsony árfolyamon). De mindent törvényesen rendeztem, annak érdekében, hogy ezt a lemezt ne kelljen itthon rejtegetnem.

Kikkel játszottatok együtt ezen a felvételen?

Deseő Csaba 1974.jpg
MPS Stúdió 1974. Deseő Csaba - Ronnie Stephenson - Dr. Dietrich Schulz-Köhn - Ake Persson - Dieter Reith - Günter Lenz - Wolfgang Engstfeld

- Wolfgang Engstfeld játszott tenor- és szopránszaxofonon, Dieter Reith zongorista volt a legtöbb téma szerzője és hangszerelője, Günter Lenz basszusozott - ők mindhárman németek -, svéd zenész, Ake Persson játszott harsonán, és egy angol, Ronnie Stephenson dobolt; valamennyien élvonalbeli zenészek voltak, akik anyanyelvi szinten játszották a swinget és az éppen akkor divatos jazz-rockot egyaránt. Én hegedűn és brácsán is játszottam, és a kezdeményezésemre egy Bartók-népdalfeldolgozás is rákerült a lemezre.
Végül is a produkció Németországban elég sikeres volt, de Amerikában is megjelent, ahol a Down Beat egyik kritikusa a sokkal több figyelmet érdemlő felvételek között méltatta. Magyarországon a lemez soha nem került forgalomba.

VIII.

Mielőtt továbbhaladnánk a kronológia szerint, engedj meg néhány személyes kérdést! A magánéletedben, családoddal hogyan sikerült összeegyeztetni a különböző elfoglaltságaiddal járó, a két műfaj által meghatározott életmódot? Tolerancia, alkalmazkodás amelyeket most indiszkréten feszegetek.

- Csodálatos feleségem és nagyon jó családi hátterem van. A nejem természetesen "szintén zenész", de ő csak komoly zenével foglalkozik: zongoratanár - de nagyon szereti a jazzt. Soha egy pillanatig sem ellenezte az én jazz-tevékenységemet, sőt kifejezetten örült a sikereimnek.
Balázs fiam 12 évig tanult klasszikus zongorát, majd rabul ejtette a szintetizátoros, computeres könnyűzene világa, ahol már szép sikereket aratott. Időnként jazzt is játszik, méghozzá a papával, néhány felvételünk már lemezen is megjelent.

A legtöbb jazzmuzsikus tanít is. Te hogy vagy ezzel, voltak-e fiatal jazz-hegedűs tanítványaid?

- Volt egy időben néhány magántanítványom, kiemelném közülük Antal Tibort, a Budapest Ragtime Band kitűnő hegedűsét.

A Gonda János által alapított - kezdetben középfokú, később főiskolai szintű - Jazztanszék hogyan viszonyult a hegedűhöz? Te nem akartál ott tanítani, vagy nem kaptál erre felkérést?

- Gonda Jánossal annak idején beszélgettünk erről, de végül is elvetettük a jazz-hegedű oktatás tervét - tudniillik ez a hangszer annyira nem tipikus ebben a műfajban, hogy felesleges luxus lett volna beindítani egy ilyen szakot is.

Akkor most "muzsikáljunk" újra! Már korábban is szerettelek volna "faggatni" egy kicsit a módszerekről. Mivel Te két műfajban vagy otthon, feltehetően többet tudsz a különböző produkciók létrejöttének előzményeiről...

- Egy jazz-zenész nem úgy éli le az életét, hogy bekerül egy zenekarba, vagy alapít egyet, majd évtizedekig ugyanazzal a társasággal dolgozik. A legnagyobb nevek is, lemezről lemezre változó összetételben dolgoznak, és szerintem a műfaj ezt meg is kívánja. Tehát én is így viszonyultam a jazz-hez, és nem vártam egyik formációtól sem azt az öszecsiszoltságot, ami mondjuk egy klasszikus vonósnégyes esetében természetes. A jazz esetében a különböző muzsikusok egymásra gyakorolt hatása, inspirációja valami plusz varázst ad a műfajnak. Viszont kétségtelen tény, hogy a jazz-zenészek általában nem ismerik azt az alapos műhelymunkát, mely egy szimfonikus- vagy kamarazenekarban folyik.

Ezeket az alapos módszereket nem próbáltad meg néha becsempészni egy-egy jazzpróbára?

- A kollégák nem nagyon tűrték, nem volt hozzá türelmük. Megszokták, hogy adva van egy kompozíció, annak van egy témája, az többé-kevésbé meg van formálva, jöhetnek az improvizációk, majd a végén újra a téma. Amióta bigbandek csak elvétve léteznek a világon, ez a jellemző. A nagy bandáknál még volt műhelymunka, némelyiküknél hihetetlenül komoly, összecsiszolt felkészülés előzte meg a produkciót, melyek legalább annyira igényes kidolgozottságról árulkodtak, mint egyik-másik klasszikus mű esetében. Ott még fontos volt a kotta, a hangszerelés... A mai jazz-ben ezeknek csekély szerepe van; papírt alig látni a zenészeknél, vagy ha mégis, azok csak vázlatok. Ennek ellenére az igazi nagy jazz-zsenik produkciói, csak a legnagyobb klasszikusokéhoz mérhetők. Sőt az a plusz, amit a műfaj géniuszai nyújtani tudnak az improvizáció által, az talán egy fokkal több is - az én szememben.

Szívesen hallanék tőled néhány koncert-élménybeszámolót. Elég, ha csak a számodra revelációként megélt csodákat említed.

- A nagy hegedűsök közül van egy, akivel az 1966-os Prágai Fesztiválon egy este léptünk fel: Jean-Luc Ponty-nak hívják az illetőt. Volt ott akkor egy harmadik hegedűs is, egy cseh fiú, és miután mindenki eljátszotta a maga 20-25 perces műsorát, három hegedűvel szerepeltünk együtt, a Take the A Train-t játszottuk. Ponty-t lemezről már jól ismertem, de ott együtt játszva, közelről hallgatva egyszerűen szédítő volt.
Jóval később, Pesten adódott lehetőség arra, hogy Grappellit hallgathassam élőben. Gyerekkorom óta ismertem és mélységesen tiszteltem őt. Még így, megöregedve is - nem sokkal a halála előtt - leírhatatlan élményt jelentett számomra Grappelli játéka. Csak segítséggel tudott kicsoszogni a színpadra és ülve játszott végig, de hibátlanul és csodálatosan - nemcsak hegedűn, zongorán is.
Egész más vonal, másfajta irányzat: Miles Davis. Szintén gyerekkortól ismert géniusz - rengeteg lemezét őrzöm -, és szintén budapesti koncerten hallhattam őt. Az a produkció felülmúlt mindent.
Talán már említettem a '60-as évek végefelé rendezett amerikai akciót, amikor sztárok adták egymásnak a kilincset az Erkel Színházban. Mit mondjak?! Közelről hallani ezeket az "isteneket"... - felkavaró és felejthetetlen volt mind.
Őszintén bevallom: klasszikus zenei koncert nekem életemben ekkora élményt nem adott, mint a most felsorolt jazzkoncertek.

Klasszikus zenében ki az , aki igazán közel áll hozzád?

- Bach, Mozart, Bartók, de még hosszan sorolhatnám. A hegedűsöket tekintve két legnagyobb példaképem: David Ojsztrah és Jascha Heifetz. Bámulatos nagy művészek voltak mindketten! Ojsztrahot egy alkalommal a Hangversenyzenekar tagjaként kísértem. Egyébként világnagyságok sorával játszottam, akik részben mint karmesterek, részben mint hangszerszólisták voltak az ÁHZ vendégei.

A karmesterek közül is említs meg néhányat!

Olyan emberrel kezdem a sort, aki hosszú éveken át volt a "főnököm". Akkor szinte természetes volt számunkra, hogy Ferencsik János áll a zenekar élén, azóta viszont egyre nyilvánvalóbb és erősebb a meggyőződés, mely szerint ő volt a huszadik század legnagyobb magyar karmestere. Ahogy távolodik alakja az időben, úgy válik egyre egyértelműbbé a nagysága. A hazai karmesterek közül senki sem tudja megközelíteni azt a rendkívüli talentumot.
Szintén felejthetetlenek számomra azok az esztendők, amíg Kobayashi Ken Ichiro volt az ÁHZ vezető karmestere. Boldog idők, forró hangulatú koncertek Budapesten és vidéki városokban, turnék Japánban, Kanadában, Németországban, Svájcban, Olaszországban, Ausztriában, Spanyolországban...
Az igazán kiemelkedő külföldi karmesterek többsége is magyar volt. Nagy élmények fűznek Doráti Antaloz és Solti Györgyhöz. Néhány olasz karmesterre is szívesen emlékszem vissza, különösen Lamberto Gardelli, Giuseppe Patanč és Carlo Zecchi emlékezetes számomra.
Ha úgy kérdezted volna, hogy kivel volt a legnagyobb személyes élményem szimfónikus zenei vonalon, akkor kapásból vágtam volna rá Leonard Bernstein nevét. Csak egyszer, néhány percig játszottam vele, de az felejthetetlen. Valamikor a nyolcvanas évek elején Ausztriában, Villachban a hatvanadik születésnapját ünnepeltük, ahol ő nem is karmesterként, hanem mint díszvendég volt jelen. A műsor az ő műveiből állt és Ferencsik dirigálta a zenekart, de előre meg volt beszélve, hogy a ráadásdarabot Bernstein fogja vezényelni.
Így is történt: lement az előadás óriási sikerrel, a mester ott ült a nézőtéren, majd a koncert végén feljött a pódiumra, Ferencsik átadta neki a pálcát és eldirigálta velünk a Candide nyitányt. Akkora sikert szimfonikus zenekarral én azóta sem láttam.

IX.

Térjünk vissza a jazzhez! Beszélgetésünk során nemrég említetted a Marcibányi teret; így, ebben a formában talán még ma is sokan a híres jazzklubra asszociálnak a hely hallatán. Jól tudom, hogy akkoriban - talán kis túlzással - valamiféle jazzklub alapítási láz kezdett elharapódzni Budapesten? Nekem úgy tűnik, mintha azóta a város életéhez tartozna, hogy mindig legyen egy-két ilyen klub. Nemzetközi híre ugyan csak a '90-es évek elején működő Merlinnek volt, mivel a műfaj "réteg-jellegéből" adódóan megszületnek, majd kisvártatva meg is halnak ezek a helyek...
Vezess be minket a hajdani jazzklubok panoptikumába is!

- A Marcibányi téri kultúrház a hetvenes években egy fogalom volt. Egy Interbrass nevű együttes játszott ott, melynek élén Berki Tamás énekes állt. Nagyon tehetséges fiatal zenészekkel vette magát körül: Másik János zongorázott, Román Péter basszusozott, Pogonatos Nikos dobolt. Éveken keresztül minden hétvégén koncert volt, melyre meghívtak egy-egy vendég szólistát így engem is. De eljárt oda a pesti zenészek színe-java: Szakcsi, Vukán, Kruza Richard, László Attila, Dés László és még sokan mások. Igazi klubhangulat volt vasárnap esténként. A nagyterem kb. 300 embert képes befogadni, ennél azonban mindig jóval többen voltak.
A Marczibányi téri programokhoz kapcsolódóan vetettem fel, hogy szombat esténként egy kisebb teremben szívesen tartanék lemezműsorokat, mikrofonnal a kézben. Akkor még nem sejtettem, hogy ez a "jazz-dico" hét évig fog működni!

Volt-e a Dália és a Marcibányi tér közötti időszakban valami hasonló jazz-hely?

- Igen. Azt Gonda Jánosnak köszönhetjük. A Petőfi Sándor utca elején, Építők Klubja néven létezett egy belvárosi intézmény, ahol a '60-as évek végétől a '70-es évek végéig, csütörtök esténként hattól tízig szólt a jazz. Egy zenekar 2-3 héten át játszott, majd váltottak. Ez is elég oldott hely volt: tagsági nélkül, gyakorlatilag bárki az utcáról betérhetett, ha érdekelte a műfaj. Egyébként nagyon kulturált közönség látogatta rendszeresen a klubot. A szép emlékek közé tartozik ez is.

Lehetett-e már a hetvenes évekbeli klubkoncerteken nyugati muzsikusokat is hallani élőben? Vagy ez akkoriban csak a néhány ismertebb hazai fesztiválon adatott meg, mint amilyen a debreceni,
Deseő Csaba 1977.jpg
Debreceni Jazz Napok 1977.
nagykanizsai vagy székesfehérvári volt?

- Nem volt jellemző, de egy-egy eset előfordult olykor.
'73-ban Németországban dolgoztam, de a nyarat itthon töltöttem. Velem jött egy kinti barátom, Chuck Cornish, aki kanadai születésű fekete srác volt, de Németországban élt. Ugyanolyan "kétéltű", mint én: szimfonikus zenekarban volt kürtös, egyébként pedig jazz-dobos. Hazajövetelünk alkalmából Simon Géza Gábor szervezett egy felejthetetlen koncertet a Marcibányi téren.
Egy másik hasonló koncertre szintén hoztam magammal nyugati zenészeket. A rendezvény a belvárosi klubban volt. Egy remek düsseldorfi dobos és egy bőgős mellett Réti Jancsi volt a zongorista és a legendás Szabó Gábor gitározott velünk.

Egy ilyen fogékony korszakban az ember azt hihetné, hogy szélesebb lehetőségek nyílnak a világ felé is. A hazai jazzklubokat érintő aktív ténykedésed mellett, illetve a sikeres nyugati lemezfelvételeden kívül adódott-e más, úgynevezett kiugrási lehetőséged?

- Amikor az MPS-lemezem 1975-ben Németországban megjelent, kaptam a cégtől néhány tiszteletpéldányt. Bemutattam egyet a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat zenei főnökének, aki pár nap elmúltával felkért, készítsek itthon is egy nagylemezt. Örömöm határtalan volt, hiszen korábban erre nem kaptam lehetőséget.
1976. március 3-án bevonulhattam együttesemmel a Rottenbiller utcai stúdióba. Alaposan fel voltunk készülve, sokat próbáltunk előtte. A Magyar Rádió és Televízió akkoriban gyakran játszotta felvételeinket, sokat szerepeltünk országszerte, elfogultság nélkül mondhatom: népszerűek voltunk. Közérthető, nívós jazz-rockot játszottunk. A ritmus szekció így állt fel: Másik János - elekt. zongora, Román Péter - basszusgitár, Pogonatos Nikos - dob (mindhárman jóbarátaim az Interbrassból), rajtuk kívül vendégszólisták voltak: Babos Gyula - gitár, Deseő Attila - tenor -, sopránsax, Vukán György - zongora, Dely István - konga.
Belépvén a stúdióba furcsa érzésem támadt: a technikai helységben egy kopott, elavult 4 sávos magnó állt, ez volt itt akkor a "csúcstechnika". ( Két évvel korábban az MPS-nél 16 sávos magnóval készültek a felvételek.) Megismervén a produkcióhoz hivatalból beosztott stábot, a hangmérnököt és a zenei rendezőt, aggodalmam fokozódott: bevallották, ők még életükben nem készítettek jazz felvételt. Rosszat sejtettem. A jazz speciális zenei szakértelmet kíván, stúdióban pedig különleges technikát. Itt mindez hiányzott. 4 napunk volt a lemez felvételeire. Mi, muzsikusok mindent elkövettünk, hogy a produkció jól sikerüljön, de ez sajnos nem volt elég. Az üvegfal másik oldalán hozzáértés és megfelelő technikai felszereltség hiányában tönkretették a munkánkat. Az "Ultraviola" c. lemezemet azóta is szégyellem. Sovány vigasz, hogy viszonylag sok elkelt belőle, a borító nagyon jó volt, az akkori választék meg a lemezpiacon enyhén szólva szegényes...
Kevés szót ejtettem eddig öcsémről, Attiláról, aki 1968-ban szerzett diplomát a Zeneakadémián, klarinét szakon. Már főiskolás korában kitűnően játszott jazzt is, minden létező klarinéton és szaxofonon. Jónéhány közös fellépésünk, felvételünk volt a '60-as, '70-es években. 1978-ban különböző okok miatt (lásd előző fejezetek) végleg külföldre távozott. Zeneiskola igazgató a németországi Ludwigshafen-ben.
Kanyarodjunk vissza Kelet-Európába. 1976. decemberében Zágrábban, Bosko Petroviccsal csináltunk egy közös lemezt. A kitűnő vibrafonossal a véletlen hozott össze egy nagykanizsai fesztiválon. Barátságunk és zenei együttműködésünk immár 25 éves múltra tekint vissza. az ő jóvoltából az évek során megismerkedtem a zágrábi jazz-zenészek elitjével, és szinte mindegyikükkel játszottam. A környezö kis országoknak, amilyen Magyarország is, sajnos óriási hátránya van jazz-téren is. Innen majdnem lehetetlen kitörni, komoly nemzetközi karriert csinálni,; ahhoz nyugaton kell élni, folyamatosan. Nos, egy Zágrábban készült lemezt meg lehetett venni az akkori Jugoszláviában, és kész... Legfeljebb néhány környékbeli rádióadóhoz jutott még el egy-egy példány, ahol egyszer leforgatták; ennyi.
Egy rövid történetet még el tudok mesélni, amelyben volt egy kis esély a kitörésre. A hetvenes évek végén egyszer Bosko azzal az ajánlattal hívott ismét Zágrábba, hogy lesz egy pár koncert és stúdiófelvétel, John Lewis lesz a sztár-zongorista. Éppen szünetelt a Modern Jazz Quartet működése, Lewis pedig szólistaként utazgatott Európában. Elsősorban MJQ hangolatú, érdekes hangszerelésű saját szerzeményeinek bemutatásához keresett partnereket. A vibrafon - zongora - bőgő - dob összeállításhoz néhány plusz szólóhangszer, méghozzá gitár, fuvola, hegedű szerepelt a koncepciójában. Nehéz, de szép darabok voltak, melyeket koncerteken is előadtunk, majd Ljubljanában stúdióban szalagra rögzítettünk. John Lewis a felvételt követően őszintén gratulált és nem győzte hangsúlyozni elragadtatását. Kilátásba helyezte, hogy a számok amerikai lemezfelvételére engem szeretne meghívni. Telt-múlt az idő, de meghívás nem érkezett; viszont eljutott hozzám a hír, mely szerint Lewis néhány héttel a mi közös munkánk után megismerkedett lengyel kollégámmal, Zbigniew Seiferttel. Véleményem szerint, Seifert lényegesen virtuózabb, modernebb jazzhegedűs volt, mint én, így amikor kiderült, hogy John Lewis őt hívta meg Amerikába, a legkisebb sérelem nélkül vettem tudomásul.
Seifertet nagyon jól ismertem, többször játszottunk együtt szerte Európában, baráti viszonyban voltunk. Sajnos az amerikai lemezfelvétel után nem sokkal váratlanul meghalt tüdőrákban. Mindössze 33 éves volt.

X.

Lassan elérkezünk a nyolcvanas évekhez is, mely szintén nem volt egy felhőtlen korszak - és most nem csak a jazz-re gondolok...

Kikkel játszottál ebben az időszakban?

– A nyolcvanas évek elejétől volt egy remek együttesem, amelyről még nem esett szó: Gárdonyi László volt a zongorista, Lattmann Béla bőgőzött, basszusgitározott és Lakatos "Pecek" Géza dobolt. Talán nem önteltség azt mondani, hogy nagyon jóízű muzsikát játszottunk.

Saját kompozíciók voltak ezek?

- Igen, akkoriban már el is várták tőlünk, hogy ne csak közismert standard-eket játszunk, hanem inkább saját szerzeményeket, és Gárdonyi Lacinak remek számai voltak, magam is sokat komponáltam abban az időben.

Lélekút. Jól emlékszem egy ilyen című gyönyörű balladára?

- Igen, ez Gárdonyi-szerzemény.

Meddig működött ez a formáció?

- Egészen addig, amíg Laci bejelentette, hogy a zsebében van a bostoni Berklee jazz főiskola kétéves ösztöndíjra szóló szerződése ahová természetesen elutazott. Azóta is ott él, tekintélyes docens a zongora tanszakon.
Kénytelen voltam új partnerek után nézni, ami voltaképpen sohasem volt túl nehéz ebben a városban. Felejthetetlen Kovács Andor barátommal abban az időben szerveztük újjá a Hot Club Budapest együttest, amely Django Reinhardt és Stčphane Grappelli hajdan nagyhírű zenekarának a mintájára két gitár, bőgő, hegedű - és néha egy dob - összeállításban működött. Készült erről egy lemez is. Sajnálatos módon Kovács Andornak ez az egyetlen saját nagylemeze, amely Felhők címmel jelent meg. Ez egy igen jól sikerült album, szívesen hallgatom ma is.

Nem volt ő szerinted túlzottan szerény ember, aki nem igazán szeretett "nyomulni" a saját karrierje érdekében?

- Nagyon érzékeny ember volt. Ha bement a lemezgyárba - ahol jól ismerték, tudniillik a Martiny együttessel már az '50-es években is sok lemezfelvételen szerepelt -, a vezetők rendre visszautasították az önálló Kovács Andor-lemeztervet. Legtöbbször azt a választ kapta, hogy "sajnos most nincs rá lehetőség, de egy év múlva visszatérünk rá". Szegény Andort ezek az elutasítások lelkileg mélységesen megviselték. Abban, hogy végül is a Felhők című lemez létrejöhetett, talán nekem és Kruza Ricsinek is volt némi szerepünk. Ugyanis "szervezkedtünk" egy kicsit az MHV-nál a produkció érdekében - Andor háta mögött. Az érveink között az is szerepelt - ami akkor már sajnos tény volt -, hogy egy öregedő, beteg ember megkésett és abszolút jogos megbecsüléséről lenne szó; a kiemelkedő magyar jazzgitárost megilletné végre egy nagylemez.
Ezt megelőzően jelent meg 1984 nyarán az én Blue String című lemezem. Ez szerencsére már egy olyan hazai felvétel volt, ami miatt nem kellett szégyenkeznem. Alapvetöen egy jazz-rockos hangvételű produkció, némi swinggel vegyítve, szerepel rajta Bosko Petrovic, Kovács Andor, Kruza Richárd, Csanyi Zoltán, László Attila, Berkes Balázs és Solti János és még néhányan. Magát a zenét nem akarom dicsérni, de a lemez technikailag is egészen korszerű volt.
Azután a nyolcvanas évek végéhez, majd a rendszerváltáshoz közeledve - öregedő fejjel - szembetaláltuk magunkat olyan dolgokkal, amelyeket nekünk is meg kellett tanulni. Most nem szakmai dolgokra gondolok...

Sejtem mire gondolsz. A '90-es években - mint az köztudott - alaposan felgyorsult a világ, a zenén, a kultúrán túl sok egyéb vonatkozásban is. A társadalmi, politikai, és egyáltalán bármiféle értékrendbeli változások tempójának és mértékének valódi következményei talán még ki sem alakultak. Ti, mint egy igazán szabad művészeti ág élvonalbeli képviselői, hogyan éltétek meg a történelmi változást?

- A rendszerváltás előszele már érződött, mely egyfelől pozitív volt, másfelől viszont kissé kellemetlenül érintett minket, zenészeket. A korábban bizonyos állami támogatást élvező zenésznemzedék egyre szűkebb anyagi lehetőségekhez jutott, és hamarosan az a kevés is megszűnt; azt a szót pedig, hogy szponzor, nem is ismertük. Az addigi politikai rendszer végének nagyon örültünk, de ha színpadra akartunk állni, vagy felvételt szerettünk volna készíteni, azzal a kérdéssel találtuk szemben magunkat, hogy "uraim rendben van, ha van aki állja a költségeket ?".

Menedzserre azért gondoltatok...

- Természetesen, de az sem volt sima ügy. Nekem akkor - a '90-es évek elején -, volt egy nagyon súlyos mélypontom, amikor teljesen beszűkültek a lehetőségeim. Egyáltalán nem voltak fellépések. Egyszer csak megkeresett egy vadidegen ember, aki egyébként nem volt igazán járatos zenei területen, de mondjuk úgy, "ügyes" üzleti érzékkel megáldott valaki volt. Fejébe vette, hogy ezentúl zenészek menedzseléséből fog élni. Az illető próbálkozott másokkal is, és talán annyit megszavazhatunk neki, hogy részleges sikerrel járt, igazi áttörésre azonban nem volt képes. Néhány fellépést tudott szervezni abban az egy évben, amikor együtt dolgoztunk. Korrekt volt. Ezúton is köszönöm neki.
Később kénytelen voltam beletanulni a menedzseri tevékenységbe, melynek köszönhetően ma már egyre inkább feltalálom magam - az alakuló új világban.

Azért van ebben a jelenségben némi abszurditás; különösen ahhoz képest, hogy az Astóriában adott első jazzkoncertedtől, a kilencvenes évtizedben készült CD-felvételeid között eltelt idő gyakorlatilag a teljes budapesti jazztörténet. Apropó CD-k...

- Abból három készült az elmúlt években. A Swinging Violin Bosko segítségével Zágrábban került kiadásra, de a hazai Pannon Jazz is megjelentetett tőlem két új anyagot, a Magic Violint és a Something New, Something Old... címűt.

Meg tudod mondani, hogy összesen hány lemezen szerepelsz?

- A három saját nevem alatt megjelent LP és ugyanannyi CD mellett sok lemezen szerepeltem külföldön és belföldön is, mint vendég, de hogy ez pontosan mennyi, azt még sohasem számoltam össze - nyilván sokkal több, mint a saját lemezeim száma.

Sikerült mindaz, amit az elmúlt évtizedekben terveztél?

- Az Állami Hangversenyzenekarban és a jazzéletben megélt örömök és sikerek azt mondatják velem, hogy amit elértem, azzal többé-kevésbé elégedett lehetek. Mindig két lábbal álltam a földön, és nagyon szerettem mindent, amit csináltam, és játszottam.

Milyen terveid vannak a következő évekre?

A zenélés mellett alighanem folytathatom egy magán rádiónál azt a tevékenységet, amelyet a Petőfi Rádiónál 1992-1997 között már nagy örömmel műveltem: jazz adások szerkesztése, műsorvezetése. Évek óta dolgozom kritikusként a Gramofon című folyóiratnál, a frissen megjelent jazz lemezekről írok cikkeket. Természetesen vannak terveim, további lemezeket, koncerteket, külföldi turnékat illetően is.

Copyright 2011: Matisz László & Magyar Jazzkutatási Társaság &
Jazz Oktatási és Kutatási Alapítvány