2020-04-05    
Név:
Jelszó:
  
Regisztráció
Fórumaink
Olvasói levelek (5)
Kiadja:
Magyar Jazzkutatási Társaság
1023 Budapest, Lukács utca 4.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358

Alapítva: 1995. január

2011 mérleg és közhasznúsági jelentés:
2011_merleg_khjel.pdf

A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

2006-07-31 • Heiszler Vilmos
KÉT KÖNYV KÖZÉP-EURÓPA KÖNNYŰZENEI(?) MÚLTJÁRÓL

Persze a címből csak az biztos igazán, hogy két könyvről van szó. Az első, Gabriel Gössel: Fonogram. Praktický průvodce historií záznamu zvuku (Fonogram. Gyakorlati vezető a hangrögzítés történetéhez) komolykodó című, de játékos kedvvel megírt munkája tipográfiájával, színes képmellékleteivel s a jól ismert újsághirdetés-reprodukciókkal a századelő és a huszas évek nosztalgikus hangulatú felidézésével fenyegetne, ha nem lenne ott a komoly kutatást igazoló textus. De ott van, s ettől megnyugodhatunk: megkapjuk elébb a hangrögzítés technikatörténetét Edison viaszhengerétől és fonográfjától Berliner hanglemezén és lemezjátszóján át a hangosfilmig, a szláv kölcsönösség jegyében pedig rövid ismertetést kapunk a cári, majd Szovjet-Oroszország hanglemeziparáról és kereskedelméről. De nem maradhatnak elégedetlenek a történelmi segédtudományok hívei sem: olvashatunk egy precíz ikonográfiai áttekintést a híres „His master’s voice” védjegy alapját képező festményről és annak főalakjáról, Nipper kutyáról, s összefoglalót a világ híres történeti hangtárairól, katalógusairól.

No de hol itt a játékosság? Mindjárt az előszóban, ahol Ondřej Havelka nagy kedvvel idézi a régi dalszövegeket, közülük is kiemelve a „Vendelinkém, mit csinálsz, mi van a kezedbe’?” („Vendelíne, co děláš, co ty máš v ruce?”) kezdetű kuplét, melyről elmerengve megállapítja, hogy mindmáig senki sem tudja, vagy nem meri megmondani, mi lehet az, amiről a dal némileg balladás homállyal végül is nem mondja ki egyértelműen, mit foghat az a csúnya Vendelin a kezében. Semmi kétség, egyike ez a cseh kultúrtörténet mindez ideig megoldatlan nagy kérdéseinek (csak azért nem írok sorskérdést, mert az nekünk, magyaroknak szokott lenni).

csehfonogramApropó magyarok: talán a legérdekesebb, ha a magyar vonatkozásokat szálazzuk ki a könyv második, a cseh gramofóniát 1945-ig imponáló szöveges és képi dokumentációval tárgyaló fejezetéből. Itt van mindjárt az 1919 körül keletkezett dal, melyben Karel Hašler, a két háború közti csehszlovák demokráciát szövegeivel és énekével szolgáló híres kabaréművész a bolsevikok ellen kelt ki, megemlékezve a magyarokról is: „Magyaroknál forradalom, Károlyival dőlt a trón, rajta ül most bicskás kézzel magyar zsidó: Béla Kún…” („V Uhrách byla revoluce, s Károlym se zbořil trůn, na nĕj nased’ s kudlou v ruce mad’arský žid Bela Kuhn…”) Láthatjuk: egy kis antiszemitizmustól még a polgári demokrácia védői sem riadtak vissza. Ez akkor is figyelemre méltó, ha tudjuk: a csehek antiszemitizmusa elsősorban elkeseredett németellenességükből fakadt, akikhez a csehországi zsidók asszimilálódtak – s a műfajból fakadó masszív leegyszerűsítésekről sem feledkezhetünk meg. De mutatja azt is, hogy a hanglemezt milyen korán állították a politikai propaganda szolgálatába.

Itt van azután a népszerű film- és kabarészínész, a rejtélyesen magyar csengésű művésznevet használó Ferenc Futurista, aki valószínűleg csak jó hangzása miatt vette fel ezt a nevet a fantáziátlanul polgári František Fiala helyett. A magyaros Ferenc valójában az amerikai szobrász Ferenth nevéből alakult (a jeles színész először a szobrászattal próbálkozott). Mindenesetre rengeteg lemez hordja számunkra mindenképpen magyar csengésű nevét, többek között egy magyar-csehszlovák futballmeccset kommentáló szövegével.

A könyv harmadik fejezete „Ki kicsoda”-gyűjtemény, benne énekesek, szerzők, együttesek a kolíni Sokol-egylet fúvószenekarától Karel Vlach bigbandjéig (utóbbival a reálisan létező szocializmus éveiben gyakran találkozhattunk a legendás Supraphon-lemezeken – de ez már egy másik történet).

Láthatjuk tehát, hogy Gössel munkája a közép-európai kultúrkör dunai, monarchiabeli szférájának hagyományait tárgyalja, s a könyv külleme, de beltartalma is mutatja a régióban mindvégig jelenlévő enyhe nosztalgiát a térség „nagy korszaka” után.

Egészen más jellegű az a kiadvány, mely Berlinben jelent meg Rainer Bratfisch szerkesztésében. (Freie Töne. Die Jazzszene in der DDR). A kötet az NDK jazzéletének 40 évét tárgyalja, természetesen az 1945-öt követő négy évnyi közvetlen szovjet katonai igazgatást is hozzávéve. Itt aztán nincs nosztalgia, nincs „belle époque”-hangulat, van helyette Neue Sachlichkeit: szikár, szigorú elemzések, pontos riportok, tárgyilagos visszaemlékezések, mindez kéthasábos oldalakon, fekete-fehér fotókkal – cool az egész kötet. (Ez persze érvényes a tudományos színvonalra is: kifogástalan lábjegyzetelés, kronológia, bibliográfia, képes források jegyzéke, névmutató, a kötet szerzőinek bemutatása – vagyis német munkával állunk szemben a szó legjobb értelmében.)

csehfonogram Az NDK jazztörténete valóban páratlanul érdekes kultúrtörténeti téma: a nemzetközi osztályharc legforróbb pontján, a vasfüggöny szülőföldjén egy amerikai eredetű zenei forma meghonosítása (a weimari előzményekre a kötet nem utal, ezek a nácizmus évei miatt sem lehettek zavartalanul kontinuusak). Ha hozzávesszük azt a tényt, hogy a sztálinista kultúrpolitikusokat eleve mennyire idegesíthette egy improvizációra építő zene, ahol az előzetes kontrollnak semmi lehetősége nem lehetett – elképzelhetjük a keletnémet jazzmuzsikusok nehézségeit. Segíthetett a kultúrbürokratákkal folytatott vitákban az elnyomott néger munkások zenéjére való hivatkozás (a „néger dolgozók” kifejezés teljesen korrektnek számított ekkoriban), gyengítette viszont pozícióikat Adorno jazzellenessége, melyre a keletnémet zeneesztétika marxista irányítói szívesen hivatkoztak.

1961-ig váltakozó sikerrel folyt a küzdelem a jazz elismertetéséért, s a viszonylag nyitott határ szelepként hatott ezen a területen is (főleg Berlinben). 1961, a berlini fal felépülte után megváltozott a helyzet: a nyugati hatásoknak alig maradt tér. S itt jön a meglepetés: a szűkebb térben intenzív belső fejlődés indult meg, s a kénytelen-kelletlen felfedezett keleti szomszédok zenéje új hatásokat hozott. Itt elsősorban a mindig igen pezsgő lengyel jazzélet befolyása látszott meg, de Prága és Budapest is bekerült a keletnémet jazzmuzsikusok látókörébe. A 80-as években pedig a felszínen még szívesen kekeckedő rezsim felpuhulását mutatták az egyre intenzívebb kelet-nyugati zenei kapcsolatok, mintegy előszelét adva a falomlásnak.

A két kötet Közép-Európa két szféráját, az Osztrák-Magyar Monarchia cseh területeinek, majd utódállamának, illetve a Német Birodalom keletnémet utódállamának művelődéstörténetét érinti. A két régió közti művelődési és mentalitásbeli különbségek még e speciális témák öszevetésekor is szépen kirajzolódnak. Ezért jogosult a címben Közép-Európa megjelölése. A könnyűzene már valóban kérdőjelet érdemel, hiszen a cseh hanglemeztörténet más műfajokra is kiterjedt, a jazz pedig valóban csak hatalmas kérdőjellel sorolható a könnyű műfajhoz. A két könyv mindenesetre továbgondoltatja velünk e kérdéseket.

Gössel, Gabriel: Fonogram. Praktický průvodce historií záznamu zvuku. (Fonogram. Gyakorlati vezető a hangrögzítés történetéhez.) Praha, Radioservis, 2001, 229 p.

Bratfisch, Rainer (Hg.): Freie Töne. Die Jazzszene in der DDR. Berlin, Ch. Links Verl., 2005, 334 p. (+CD: Erstes DDR-All-Stars-Jazzkonzert, 8/9. Dezember 1965, Kongresssaal im Hygienemuseum Dresden.)


kapcsolódó írások: