A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

"A jazzmuzsikálás vonzó alapmotívuma:
életet vinni a produkcióba
A mi célunk pedig:
az életbe vinni ezeket a produkciókat."

(Róna Vendéglátó Vállalat)

A jazzt kialakulásától kezdve pártfogolta a vendéglátóipar. Kisebb lokálokban, night klubokban éppúgy szerepeltek jazz-zenészek, mint a nagy báltermekben. A szólózongoristától a nagy létszámú big band-ekig a legkülönbözõbb formációk kaptak érvényesülési lehetõséget az idõk folyamán, ezeken a helyeken. Ezek a jazz együttesek azonban kivétel nélkül táncszenét játszottak, pontosabban talpalávaló jazzt, amely akkoriban még nem vált élesen külön a szórakoztató zenétõl.

1941-ben vagyunk. A színhely: New York. A közönség az édeskés sweet zenekarok melankolikus melódiáit követeli. A jazzmuzsikusok egyre kevesebb alkalommal kapnak pódiumot mûvészetük bemutatására. Néhány kisebb kávéházban, klubban játszanak már csak. Aztán a hivatalos munkaidõ letelt után összegyûlnek egy-egy garázsban, fészerben vagy valami hasonló helyen és saját örömükre zenélnek. Egyre többször jelenik meg ezeken a jam session-ökön egy lelkes ambiciózus fiatalember, Norman Granz, aki elhatározza, hogy ezt az örömzenét pódiumra viszi. Megbeszéli a zenészekkel, hogy egy héten egyszer, a zenészek szünnapján ahelyett hogy ingyen zenélnének, jam sessiont rendeznek a közönség bevonásával. Granz kiköti, hogy ezeken az összejöveteleken nem lehet táncolni és faji megkülönböztetés nélkül mindenkit be kell engedni, akit érdekel ez a különleges jam session.

Mindez merész újításnak számított akkoriban. Az ötlet azonban bevált: a közönség megszerette a pódiumra vitt jam sessiont. Norman Granz néhány ilyen jam sessiont rögzített és hosszanjátszó mikrolemezen kiadott. Így indult el hódító útjára a pódiumzenévé vált a jam session.

1968-ban vagyunk. A színhely: Cegléd. Népzene, tánczene és beat egyaránt hallható a Róna Vendéglátó Vállalat nagykiterjedésû üzlethálózatában. Jazz azonban - akárcsak ezidõtájt az ország többi szórakozóhelyén - nem szerepel a programban. Dr. Hajdu Endre, a Róna igazgatója lelkes jazzbarát. Elhatározza, hogy megpróbálja a jazzmuzsikát közelebb hozni a közönséghez. Úgy gondolja, hogy erre a külföldön már jól bevált színpadra vitt jam session lenne a legmegfelelõbb. Elsõ lépésként szerzõdteti a Rónahoz dr. Garay Attilát, a neves jazz-zongoristát, akit megbíz a vállalat mûvészeti ügyeinek vezetésével. Bemutatkozásként 1968. Október 21-én „Randevú a hangszerek mellett” jazz-estet szervez. Ezen dr. Garay Attila (zongora), Pege Aladár (bõgõ), Kovács Gyula (dob) és Német János (szaxofon) lépnek fel. Az érdeklõdés a legmerészebb számításokat is felülmúlja.

Újabb lépésként elõször egy-egy jazz-estet szerveznek Monoron és Cegléden dr. Garay Attila felléptével a Hangulat ill. a Délibáb presszóban. 1968. November 18-án kerül sor a „Randevú a hangszerek mellett” címû mûsor megismétlésére, amelyet jam session követ, többek között dr. Vukán György (zongora), Jákó Balázs (bõgõ), Borissza Géza (fuvola), Kósa Zsuzsa (ének) közremûködésével.

Ez a jam sessiont tekintették késõbb hivatalosan az elsõ pódiumra vitt jam session-nek, amelyeket ezután sorszámmal láttak el.

Elindult egy nagyszerû sorozat, amely hamarosan nemcsak Magyarországon, hanem külföldön is ismert és számontartott jazzesemény lett.

Az év elsõ felében, a hazai jazzéletben szokatlan gyorsasággal kezdtek peregni az események Cegléden. Január 10-én közvetítette a Televízió az elsõ jazz-randevú telerecording-felvételét, amely kiváló propagandának bizonyult a január 27-én megrendezésre került II. Jazz-randevúnak. A Pest megyei Hírlap 29-én „Várjuk a következõt”, majd a következõ napokban két alkalommal is terjedelmes beszámolót és értékelést közölt.

Néhány nappal a II. Jazz-randevú után így nyilatkozott a ceglédi kezdeményezésrõl Dr. Hajdu Endre „A jazz világa” címû rádiómûsorban:

„Vállalatunk üzletpolitikájában a zenének fontos szerepe van. A jó mûsor, a jó zene - jó üzlet is. ” Úgy gondoljuk, hogy a jazz népszerûsítésének a vendéglátásban nagy lehetõségei vannak. A legfontosabb a jam session zárt jellegének feloldása és az összejövetel nyilvánossá tétele. Ugyanis az ilyen est könnyû, kötetlen és szórakoztató jellege jobban magával ragadja a hallgatóságot, mintha kommersz jellegû mûsort adnánk. A sokféle zenekar és hangszer, a különbözõ stílusirányzatok egy est alkalmával való bemutatása, az élõ muzsika rendkívül színes látvány és igen jó produkció.

Egyébként a jazz hallgatása ma már jelentõs kulturáltságot kíván. Új érdeklõdõk esetleg nehezen tudnak bekapcsolódni. Vidéken, például nálunk, mindez fokozottabban fennáll. Ezért fontos a jam sessionon, mert a hallgató itt a közvetlen zenei impressziókkal olyan atmoszférába kerül, hogy a jazz iránt érdeklõdni kezd.

Márciusban újabb tévéközvetítés következett, amelyet áprilisban két jazz-randevú követett. Az elõbbin elsõ ízben szerepelt a Gonda-Kruza Quartett és a Benkó Dixieland Band, az utóbbin pedig német, román és szovjet amatõregyüttesek léptek pódiumra.

A nyári holtszezon fáradságos aprómunkával telt el: hozzáláttak megszervezni az elsõ nemzetközi Ifjúsági Jazz Fesztivált, amelyre szeptember 20-21-én került sor Nagykõrösön. A versenyrészben angol, lengyel, magyar, nyugatnémet és osztrák jazzoktatási intézmények együttesei mérték össze tudásukat. A vetélkedésbõl a lengyel Zbigniew Seifert quartettje került ki gyõztesen, amely azután alig néhány héttel késõbb a neves jazzmuzsikusokat felvonultató „Jazz Jamboree”-n is jelentõs sikerrel szerepelt.

Az I. Nemzetközi Ifjúsági Jazz Fesztivállal egyidõben rendezték meg az Európai Jazz Föderáció oktatási szekciójának konferenciáját is, amely a jazz magas színvonalú oktatási módszereinek kidolgozásával és elterjesztésével foglalkozott. A fesztivál hangulatának kiegészítésére kiállítást rendeztek jazztémájú festményekbõl, ami sok érdeklõdõt vonzott.

Mind a helyi, mind az országos lapok, valamint a rádió és a televízió a legnagyobb elismerés hangján írtak, illetve beszéltek a fesztivál megrendezésérõl. Ezekbõl itt csak egy kevésbé ismert publikációból szeretnék idézni, ami a Vendéglátás címû lapban jelent meg.:

„A nagy siker alapján igazoltnak látja a vállalat a mûfaj eddigi felkarolását. Nem kétséges: érdemes volt megrendezni a jazz-fesztivál nemzetközi résztvevõkkel, s éppen ilyen csendes alföldi kisvárosban, mint Nagykõrös. A rendezvények elõsegítették a közönség zenei ízlésének nevelését, valamint a vállalat hosszútávú idegenforgalmi politikájának kibontakozását. És az igényes szakmai események lebonyolítása jó próbatételt jelentett a vendéglátás dolgozóinak. Érdemes hát továbbra is foglalkozni a jazz rendezvényekkel. Az ezirányú törekvéseket a Rónánál úgy fogalmazták meg: a jazzmuzsikálás egyik alapmotívuma, hogy életet vigyen a produkcióba, a vállalat feladata pedig, az életbe vinni ezeket a produkciókat, hogy ezáltal is kellemes, szép estéket szerezzenek kedves vendégeiknek.”

Még el sem ült a fesztivál visszhangja, amikor novemberben újabb jam sessionra került sor. A házigazda együttest Pege Aladár vezette.

Az 1970-es év elsõ felében három, egyenként is nagyszabású jazz-randevúra került sor, amelyeken felvonult a magyar jazz-színpad színe-java.

Január 26-án a Benkó Dixieland Band, Kovács Andor együttese és a Pege trió a jazz három különbözõ arcát mutatta be - nagy sikerrel. Ekkor a Képes Újság kritikusa a következõket írta a Róna VV-ról: „... szerepük a magyarországi jazzmuzsika népszerûsítésében rendkívüli... ”

Igen emlékezetes marad minden résztvevõ számára a március 23-i jam session, amely a szokásos koncertrész után következett. Errõl így számolt be a varsói Jazz Fórum:

„A jam session legemlékezetesebb részében egy trió kezdett: Pege Aladár - bõgõ, Lakatos Béla - zongora, Lakatos Géza - dob”. Ehhez csatlakozott késõbb orgonájával Csík Gusztáv. A kiemelkedõ szólistákból álló quartettben érdekes színt jelentett az orgona és a zongora párhuzamos játéka. Azután egy gyors helycsere után Lakatos Béla ült az orgonánál és Csík Gusztáv a zongoránál. Csík Jimmy Smith-szerû orgonajátéka után Lakatos Béla keményebb, érdesebb játéka következett.”

Május 18-án este egy nagyszabású fesztiválra elegendõ együttes és szólista lépett fel az ötórás (!!!) monstre koncerttel kezdõdõ VIII. Jazz-randevún. Az est középpontjában három fiatal jazzénekes: Kósa Zsuzsa, Miklósi Péter és Papp Márta, valamint a konkói Gabriel de Souza énekprodukciója állt. Elõszõr valamennyien szólistaként mutatkoztak be, majd a három tehetséges magyar fiatal vokálegyüttest alakított. Rajtuk kívül a Magyar Rádió 1970-es jazzversenyének két kiemelkedõ együttese, a Csík trió és a Pege quartett, továbbá a miskolci Balogh Gyula együttese, a Vox 68, a Syrius, valamint az ausztrál Red Onions együttes gondoskodott a változatos programról. Különösen ki kell emelni a Red Onions zenekart, amely a kiváló atmoszférával rendelkezõ ceglédi jam session-ön sokkal jobban játszott, mint két nappal korábban az Alba Regia Videoton Interjazz Fesztiválon.

Az ausztrál együttes tagjai hitetlenkedve fogadták a székesfehérvári vendégjátékukra vonatkozó éleshangú bírálatokat, amelyek heves vitába torkollottak a megjelent jazzkedvelõk és a Red Onions zenészei között. Azután gyors egymásutánban vagy öt-hatszor átalakították mûsorukat és olyan fergeteges egyórás programot mutattak be, amely nem nélkülözte sem az igazi jazzt, sem a látványosságot. A közönség a miniatûr pódium köré gyûlve biztatta a zenészeket, akiket ez teljesen feldobott: nagyszerû jazz-szel ajándékozták meg a késõ éjszakáig rendületlenül kitartó jazzrajongókat.

A tomboló siker után mindenki azt hitte, hogy ezt már nem lehet fokozni. És jött a II. Nemzetközi Ifjúsági Jazzfesztivál ...

Július elsõ napjaiban alapvetõen megváltozott a máskor csöndes kisváros, Cegléd. Az utcákon, tereken itt is, ott, is feltûntek a II. Nemzetközi Ifjúsági Jazzfesztivál transzparensei, utcai hirdetõtáblái, plakátjai. A non Stop Espresso teraszáról dixielandzenét sodort a szél: a „Róna Jazz 1970” címmel megjelent Benkó Dixieland - lemez akkordjai sok érdeklõdõt vonzottak. Nem egy ceglédi fiatal ennek hatására határozta el, hogy meghallgatja a fesztivál koncertjeit.

A nagyközönséget is érintõ elsõ eseményre július 3-án került sor. Ekkor nyílt meg a kiválóan rendezett fotó és grafikai kiállítás négy fiatal mûvész: Mikósovits László, Nagy László, Prohászka Antal és Ifj. Tóth István alkotásaiból.

Annak ellenére, hogy a versenyrészben jónéhány benevezett együttes lemondta a részvételt - vagy talán éppen ezért - igen színvonalas fesztiválprogramot láttunk és hallottunk. A fellépõ együttesek közül alig egy-kettõ nem ütötte meg a kívánt szintet. Ez a szint természetesen nem a világsztárok szintjét jelenti, hanem azt a szintet, amely fiatal európai jazz-zenészektõl - akik tulajdonképpen még csak most tanulják a jazzt - el lehet várni. Tehát nem világsztárokat, hanem fiatalokat, igen tehetséges fiatalokat láthattunk és hallhattunk három napon keresztül.

A fesztivál versenyprogramjában csehszlovák, dán, nyugatnémet, svéd, valamint magyar jazz együttesek vettek részt.

Különösen kitûnt a nyugatnémet Marizikosch egyjüttes, amely igen érdekesen használta fel a jazzjáték kiegészítéseképpen hatodik tagját, aki színek és fények „megszólaltatásá”-val szinte hatodik hangszeresként mûködött közre. Elsõ helyezésük vitathatatlan volt.

A csehszlovák Trio Pana Jana és a svéd Per-Erik Hallin triója nemzeti folklórfeldolgozásokat mutatott be más-más felfogásban. Külön dicséret illeti a már most oroszlánkörmöket mutogató zongoristát, Per-Erik Hallint, aki a fesztivál szólistadíját is elnyerte.

A magyar együttesek közül Balogh Gyula quartettje jelentette a legnagyobb meglepetést. Dallamosság és beat: ez volt zenéjük két jellemzõje, amely nagy sikert aratott a közönség körében.

Az Európai Jazz Föderáció oktatási szekciójának konferenciája, kirándulások, szalonnasütések és jam session-ök egészítették ki a fesztivál dús programját, amelyek mind hozzájárultak ahhoz, hogy a jelenlevõk jobban megismerjék egymás életét, elképzeléseit s nem utolsósorban zenéjét és stílusát.

A jelenlevõk számára sokáig emlékezetes marad a fesztivál második napján késõ éjjel sorrakerült jam session, amelynek csúcspontját három nagyszerû szaxofonos versengése jelentette. A nyugatnémet Charly Mader, a dán Holger Laumann és a Montreaux-i nagydíjas Ráduly Mihály közel egyórás tenorszaxofon-versenye az egykori trombitaversenyek forró hangulatát idézte. Elõször egymás mellett állva nagy tömbökben közös kórusokat fújtak, majd elkezdõdött a vetélkedés: szív és tüdõ, ész és hangszertudás versengett egymással. Hangszereiket hol szembefordították, hol meg vadul elfordultak egymástól. A hallgató szinte egy félelmetes, életre-halálra menõ gladiátorverseny páholyában érezte magát: minden pillanatban azt várta, hogy most változnak éles pengékké a szaxofonosok, most csapnak össze utoljára s a bajvívók holtan esnek össze. De nem ... Magas kitartott hangok váltakoztak gyorsan pergõ ritmusvariációkkal. Aztán még egy zárókórus és befejezõdött a félelmetesen lenyûgözõ látvány, elhallgattak a szaxofonok. Hosszú másodpercekig nem ocsúdott fel a közönség. Mennydörgõ tapsvihar tett pontot a nap végére.

Végezetül még egy fesztiválbeszámolóból szeretnék idézni, amely „Jazz a rónán” címmel a Magyar Ifjúság hasábjain jelent meg:

„Cegléd ma már vitathatatlanul a magyar jazzélet egyik centruma, noha sem élvonalbeli jazzegyüttessel, sem a jazzképzést szolgáló intézménnyel nem dicsekedhet. Ám néhány lelkes és hozzáértõ ember révén ( élükön Dr. Hajdú Endrével, a Róna Vállalat mûvészi meg üzleti érzékkel egyaránt megáldott igazgatójával) mégis kialakult itt a rónán egy olyan jazzfórum, amelyre érdemes, sõt szükséges alaposan odafigyelnünk, - s nemcsak a mostani fesztivál, hanem a rendszeres és igen színvonalas jam-sessionok miatt is.”

Az október 12-i jazz-randevú ismét nagyszerû programot ígért, de a zenészek jelentõs részének utolsó pillanatában történt lemondás miatt kissé fanyar szájízzel hallgattuk a még oly nagyszerûen játszó Stúdió 11-et és énekes szólistáját, Miklósi Pétert is. A nap igazi eseményét ezúttal kivételesen nem a zene jelentette. Prohászka Antal legújabb grafikái újra felidézték a II. Nemzetközi Ifjúsági Jazzfesztivál káprázatos eseménysorozatát, a nagyszerû zenei élményeket.

S közben „Szórakoztat-e a szórakoztatóipar” címmel sor került egy érdekes ankétra is, ami részletesen foglalkozott a Róna jazztevékenységével.

„Miközben jó muzsikával növelik a forgalmat, a vendéglátást nemes ügy szolgálatába állítják: színvonalas zeneszolgáltatással, igényes zenei rendezvényekkel fejlesztik a vendégek zenei ízlését. Ezért vezették be a jazz mûsorok egészen speciális, látványos, szórakoztató formáját, a jam session-t ...”, mert „ ... a jazzmuzsikában a vendég már igazi zenei élményt kap és így fejlõdik általános zenei mûveltsége is.”-állapította meg Prukner Pál.

A X. Nemzetközi Jazz-randevún a krakkói Old Metropolitan Band, a bécsi Classic Swing Company, a budapesti Gottesmann Quartett és a Winklmayer Brass léptek fel. Közremûködött Miklósi Péter.

A ceglédi jazz randevúkon ezúttal esõ ízben kerültek túlsúlyba a klasszikus jazzt játszó együttesek - s a jam session szempontjából ide számítjuk a Winkelmayer Brass-t is, amelynek jónéhány tagja korábban dixieland-zenekarokban muzsikált. A három oldtime jazz együttes tagjainak együttzenélése, szóló és kollektív-improvizációik igazi fület gyönyörködtetõ élményt jelentettek.

1971. január 31. és február 6. között került sor a Magyar Rádió eddigi legnagyobb szabású jazzrendezvényére, a „Jazzhét ‘71-re”, amelynek keretében 5 városban 7 hangversenyen 27 együttes lépett fel. A nagyszabású eseménysorozatból nem maradhatott ki Cegléd sem. Itt a XI. Nemzetközi Jazz-randevú keretében a moszkvai Alexej Kozlov együttese, továbbá Gonda János, dr. Szabados György, Uduth Miklós combói és a Bergendi együttes léptek fel. A mûsort a rádió - ez alkalommal elsõ ízben - egyenes adásban közvetítette. Nagy sikerrel, mint azt a Magyar Nemzet kritikusa is megállapította:

„De a legfrappánsabb példát a Cegléden megrendezett hangverseny kínálta. Innen, a koncert szerves részeként, igazi jam sessiont közvetített a rádió, mégpedig neves hazai és külföldi dzsesszmuzsikusok spontán együttmuzsikálását. Olyan „örömzenét” (mert ez a nem éppen találó magyar fordítása a jam sessionnak) , mely az egyéni és közös improvizációk eredetiségével, ötletességével, szuggesztivitásával hatott. Ahhoz persze, hogy ebbõl a „be nem próbált” produkciókból ne káosz szülessék, olyan kitûnõ muzsikusokra volt szükség, mint például Alexej Kozlov vagy Ratko Divjak.”

S ezzel a jam session-nel lezárul a Róna jazz eddigi története. Következik: a III. Nemzetközi Ifjúsági Jazzfesztivál.