2020-08-04    
Név:
Jelszó:
  
Regisztráció
Fórumaink
Olvasói levelek (5)
Kiadja:
Magyar Jazzkutatási Társaság
1023 Budapest, Lukács utca 4.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358

Alapítva: 1995. január

2011 mérleg és közhasznúsági jelentés:
2011_merleg_khjel.pdf

A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

1998-01-01 • Matisz László
“BÁRKIVEL..., AKI TUDJA MI AZ A SWING” Interjú Joe Murányival

Az ember azt hihetné, hogy egy ilyen avítt mûfaj, mint amilyen a new orleansi jazz már nem tud semmiféle izgalmat okozni. A feltételezésben persze már ott van a cáfolat, tudniillik létezik egy muzsikus, aki nem csupán egy kellemes estét, hanem egyenesen új híveket szerez ennek a mûfajnak: Amerikában született 1926-ban és ma is ott él, a szülei magyarok voltak, klarinéton játszik, tíz éven át volt tagja Louis Armstrong zenekarának, neves jazz-szakíró és Joe Murányinak hívják.

Joe bácsi az utóbbi években rendszeresen szerepel Magyarországon; legutóbb - Lengyel Gyuri szervezésének köszönhetõen - Budapesten, a Nemzeti Színházban lépett fel a szegedi Storyville Jazz Band-del, egy fergeteges show sztármûvészeként.

Az Ön klarinét-soundja különlegesen egyéni “feelingrõl” tanúskodik. (Talán az sem túlzás, hogy érzõdik rajta egy árnyalatnyi magyar dialektus.) Volt-e hatása az Ön mûvészetére a magyar klasszikus-, illetve népzenének, és ha igen, hogyan viszonyultak ehhez a tradicionális jazzt játszó amerikai kollégák?

Joe Murányi: Gyerekkoromban sok magyar lemezt hallgattam, melynek hatása valószínûleg ma is hallható a játékomból. Ami a soundot illeti, talán azt mondhatjuk rá, hogy nagy; de ennek háttere a klasszikus iskolázottság is lehet. Sok embertõl tanultam klarinétozni, például Sidney Thoullsontól, aki a New Yorki Filharmonikusok elsõ klarinétosa volt harmincöt éven keresztül, vagy Louis Browntól, illetve Barna Lajostól - õ állítólag az elsõ amerikai-magyar-cigány volt, aki akadémiát végzett.

A jazzt pedig mindig úgy játszottam, ahogy a legjobbaktól hallottam; de ha megfigyeljük Sidney Bechet, Charlie Parker, Stan Getz vagy Django Reinhardt kadenciáit, hallható némi hasonlóság a magyarországi cigányzenével.

A new orleansi jazz milyen mértékben van jelen a világ jazzéletében? Mi magyarok, illetve a magyar zenészek mennyire hitelesek ennek a mûfajnak a tolmácsolásában?

J.M.: Az itt élõ magyar muzsikusok nem ebben a stílusban nõttek föl. Ez hallatszik a játékukon is. Egy kicsit “ideges fehér jazz” az, amit a magyarok játszanak. Az angolok, norvégok, dánok játsszák még nagyon jól ezt a mûfajt, de ott is érzik ezt a zenét, ahol jellemzõ a latin temperamentum.

Az Ön kitûnõ New Yorki kvartettje, a “Classic” meglepõen modern is tudott lenni amellett, hogy a new orleansi jazz zenei tradícióiból indult. Szívesen hallgatnánk ma is ezt a formációt; miért nem folytatta?

J.M.: Sajnos a legjobbak, akikkel ebben a zenekarban játszottam, már nem élnek.

Kik azok a muzsikusok akikkel manapság a legszívesebben koncertezik?

J.M.: Profi vagyok és sok országban koncertezek, de bárkivel szívesen játszom, aki ért hozzá, aki tudja mi az a swing. Itt például örömmel muzsikálok Ittzéssel, Bényeivel vagy Frankie Látóval - kiválóak mindannyian. New York környékén vannak állandó partnereim is, de nincsenek túl sokan és nem könnyû õket összeszedni.

Ha jól tudom, Ön legalább annyira jeles szakíró, mint muzsikus. Hogyan vélekedik a napjaink jazzmûvészetét jellemzõ útkeresõ, kísérletezõ és más mûfajokkal fúzionáló próbálkozásokról? Leggyakrabban talán pop- és népzenei jazzadaptációkról lehet hallani...

J.M.: Azt hiszem tudok egyet s mást a szakmáról, és nem akarok most túlságosan negatív lenni. Nagyon szabad és nagyon kommersz a mai jazz. Sajnos kevesebb olyan nevet tudnék említeni, akit szeretek; mint amilyen például Stece Lacey -- pedig az õ zenéje is modern. Úgy gondolom nem kellene, hogy annyira fontos legyen a mindenáron új, amikor még rengeteg lehetõség van a régiben.

... és az új sztárok, mint Joshua Redman vagy Wynton Marsalis...?

J.M.: Nem! Becsülöm õket, de a zenéjük... (Inkább mutatom a véleményem.) Egyébként az üzleti szemlélet és a rasszizmus érzõdik leggyakrabban az új zenébõl; és ahogy van fehér rasszizmus, úgy van fekete rasszizmus is. Ha lehetne ilyet, akkor én ma inkább egy jólöltözött, jóképû, 21 éves fekete fiú lennék, nagyon modern zenét játszanék - így lehetnék borzasztó sikeres.

Úgy tudom az Ön manhattani lakása tele van Armstrong-relikviákkal és épp egy könyvet is ír Satchmóról. Kérem mondjon valamit errõl is; hol tart, mikor fejezi be, készül-e majd magyar fordítás, és ha igen, mikorra várható a megjelenése?

J.M.: Még csak az elején tartok (350 oldal van kész), de remélem áprilisra befejezem. A fordításra már vannak jelentkezõk; szóljon ha maga is szeretné...

Zenészmagazin, 1998